Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /31

2012.04.21

A szakszervezeti gondolat tegnap és ma

A mai társadalomépítés egyik legkényesebb problémája a
szakszervezetek új feladatkörének kijelölése

1. Szakszervezetek, mint a dolgozók érdekvédelmi tömörülése, a középkorban még nem léteztek. Akkoriban egyszerűen nem volt rájuk szükség, mert az ipari tevékenység a céhintézmény keretében zajlott le, amelyben a mesterek, legények és inasok (a későbbi tőkések és munkások) szoros érdekközösséget alkottak, összetartozásukat szigorú szabályok biztosították, amire a közhatóságok (városok, megyék) és maga a céhszervezet is szigorúan ügyeltek. A szakszervezetek létrejöttét a céhintézmény bomlása, majd teljes felszámolása tette lehetővé és szükségessé. A céhben megtestesült érdekközösség szétbomlása a liberális eszmeáramlatok hatása alatt ment végbe, mely azt a meggyőződést alakította ki, hogy a céhek korlátozó rendelkezései bénítják az ipar fejlődését és útjában állnak a nemzetgazdaság nagyobb arányú kibontakozásának. A korlátozások helyett a liberalizmus a kötöttségektől való mentességet, a szabad versenyt előnyösebbnek vélte s annak érdekében a céhintézményt eltörölte. Ez intézkedések következtében szétváltak egyrészt a termelőeszközök birtokosai (a tőkések), másrészt a munkaerőt szolgáltató dolgozók (munkások) és mindegyik csoport saját érdekeinek védelmére külön egyesületeket alkotott. Világos tehát, hogy a liberális állambölcselet győzelme áll a szakszervezeti mozgalom bölcsőjénél, vagyis hogy ez utóbbi mozgalom csak a legújabb történeti kor jelensége és szorosan összefügg a kormányzati rendszer formájával.

A szakszervezeti mozgalom lényege az, hogy az alkalmazottak — kezdetben főleg csak munkásokról van szó — érdekeik védelmére egyesületekbe tömörülnek és arra törekszenek, hogy munkaszerződésük feltételeiről ne egyenkint tárgyaljanak a náluk sokkal hatalmasabb munkaadóval, hanem közösen, mindnyájuk nevében egyszerre, az arra legilletékesebb munkásegyesületi vezető személyén keresztül. Az így létrejött közös, kollektívnek nevezett szerződésben jobb munkafeltételeket és előny ösebb munkabéreket tudtak maguknak kiharcolni. Ugyanezek az egyesületek indították el az első önsegélyző mozgalmakat, a mai társadalombiztosító intézetek csíráit. A tagok összeadott apró tagsági díjaiból ugyanis betegség, halálozás, munkanélküliség esetén segélyeket folyósítottak a rászorulóknak. Az első jogvédelmi és tanácsadó szerveket szintén ők állították fel. A közös szervezkedés és közös fellépés révén a munkásság egyidejűleg hatalmas kényszerítő eszközök birtokába jutott, amilyenek a munka kollektív beszüntetése (sztrájk) és a munka hanyag kivitelezése (szabotálás).

A munkások szervezkedése a 19/20. század fordulóján már széles mederben folyt és hatalmas programot képviselt. Követelései közé foglalta a munkaidő korlátozását, a tisztességes bérek országos megállapítását (a minimális órabéreket, az éjjeli és ünnepnapi munkaórák díjazását), a szociális védelmet (betegség- és balesetbiztosítást), a pihenés és üdülés (fizetéses szabadság, szünidei mozgalom) intézményes bevezetését, a rendszeres jogvédelmet és így tovább. Egyszóval a szakszervezeti mozgalom felölelte azt az egész programot, amit utóbb szociális minimumnak neveztek és aminek megvalósítása a munkástársadalom nemzet keretébe való szerves beillesztésének feltételét alkotta, de amit egyelőre a kollektív szerződések keretében igyekeztek elérni. Ez az első, liberális szákszervezeti mozgalom kimondottan védekező jellegű volt, létezése az állam semlegességét, a (Tőke és a Munka szabad versenyét tételezte fel és elsősorban a munkaadókkal állt szemben.

2. A liberális szakszervezeti mozgalom mellett alig egy emberöltő múlva egy más stratégiát valló munkásmozgalom is keletkezett, melyet Marx Károly fogalmazott meg és épített ki rendszerré. Ez újabb szakszervezeti mozgalom abból indult ki, hogy a munkás a tőkés gazdálkodási rendszerben sohasem tudja életszínvonalát kellőképpen emelni, sem az örökös alárendeltséget jelentő munkás sorból kiszabadulni. Az a puszta tény ugyanis, fejtegette Marx, h)gy munkaeszközök tulajdonjoga létezik, a dolgozókat alsóbbrendűségre, örökös szolgaságra kárhoztatja. Hogy tehát a munkás helyzetén gyökeresen javíthassanak, nem "jobb" munkaszerződésekre kell törekedni, hanem a munkaeszközök egyéni birtoklását kell megszüntetni, azokat állami tulajdonba véve. Ez a kiindulópont a fennálló liberális rendszer lerombolását kívánta, az egész társadalom összerázását és állami monopol kapitalizmus kialakítását. Ez új célkitűzésből az következett, hogy a munkásságnak legfőbb kötelességévé tették, hogy ezentúl egy politikai cél érdekében harcoljon és harca első állomásaként lerombolja a fennálló rendszert, fegyvereit — a sztrájkot és szabotálást — ebbe az irányba vesse be. Amíg tehát a liberális szakszervezeti mozgalom főcéljául a szakmabeliek közvetlen érdekeinek védelmét tűzte ki és politikai vonatkozásokkal csak függelékként rendelkezett, a marxi szakszervezeti gondolat a sorrendet megfordította: főcéljául politikai tevékenység kifejtését jelölte meg, az utca mozgósítására törekedett s a dolgozók igazi érdekeinek védelmével csak másodsorban foglalkozott. így a marxista szakszervezeti mozgalom nem a munkaadóval, hanem az Állammal került halálos ellenséges viszonyba.

A marxi szakszervezeti program nem állt meg ezen a ponton. Kikiáltotta a munkások, vagyis a termelőeszközök felett nem rendelkező "proletárok" nemzetek felett álló sorsközösségét s a Haza és Nemzet kereteit félretolva, "a proletárnak nincs hazája" elv alapján a nemzetközi osztályszolidaritás mindenek felett való értékét hirdette. Ebből logikusan következett, hogy ellene voltak a honvédelemnek, minden háborúban csak a gazdagok és ágyúkereskedők vállalkozását látták, nem harcoltak, hanem sztrájkoltak és szabotáltak s általában a külső ellenség ötödik hadoszlopaiként szerepeltek. A marxizmus ezen a módon nemcsak a fennálló belpolitikai rendszerrel: a társadalmi és gazdasági szerkezettel jutott ellentétbe, hanem azokkal a keretekkel is, — a nemzet és állam kereteivel, — amelyek nélkül egyetlen nép fennmaradása sem biztosítható. Ezért a marxista szervezkedés forradalmat, felforgató törekvést, állam- és nemzetellenes tevékenységet, kimondottam, destruktív magatartást jelentett.

A marxista gondolat elsősorban magának a dolgozó társadalomnak okozott mérhetetlen kárt. Azáltal ugyanis, hogy a dolgozókat az állami és nemzeti közösségből kiszakította, e keretekkel szembeállította, rendkívül megnehezítette az ő jogos kívánságaik kielégítését. Mert miért öregbítsék azok erejét a közös házban, akik nemcsak a ház belső átrendezésére törekszenek, hanem az épületet magát akarják összedönteni? De másrészt a politikai célkitűzés, a szakszervezetek politizálásának túlzott hangsúlyozásával az addig szépen indult szakmabeli érdekvédelmet politikai meggyőződések szerint felaprózta. A szociáldemokratikus alapú tömörülések mellett és azokkal ellentétben létrejött a keresztényszocialista, majd nemzetiszocialista, sőt reakciós vágányokon haladó egyéb tömörülés, minek következtében a munkásmozgalom egymással versenyző csoportokra hullott szét és elerőtlenedett. Ahol pedig a marxista gondolat győzött, azaz mindent felforgatott, vaslogikával a bolsevizmusba torkolt s a munkásnak a beígért felszabadítás helyett rabszolgaság lett a sorsa a megvalósult állami monopol-kapitalizmusban. A marxista szervezkedés semmi jót sem hozott munkásságnak, de megnyújtotta szenvedését és ahol célhoz ért, rabigába hajtotta az embert.

3. Amíg az első, "liberális" szakszervezeti gondolat elavult, a második, a "marxi" meg zsákutcába futott, észrevétlenül egy harmadik munkásvédelmi gondolat alakult ki, amely a szakszervezeti kereteken kívül kezdődött a középosztály erős támogatásával. Ez az újabb munkásvédelmi mozgalom az első világháborút követő nagy politikai és gazdasági feszültségek közepette Olaszországban és Németországban született meg. Alapgondolata az állami tekintély visszaállítása, a végrehajtó hatalom megerősítése, továbbá a társadalmi iés gazdasági problémáknak az állami feladatok ködé való bevonásában állt. A dolog a régi rendszerből nézve úgy tűnt fel, hogy az állam megszűnt semleges szemlélő lenni a Tőke és a Munka eszeveszett birkózásában, beavatkozott a számára addig tilos területre és a Tőke és Munka vetélykedése fölé emelkedve, e két tényezőt saját tekintélye alatt nemzeti keretben együttműködésre kényszerítette.

E program első ütemében az államhatalom a szociális minimumot (amely korábban száz meg száz szerződés tárgyát képezte) törvényerővel országszerte kötelezővé tette. Az emberies munkafeltételek megvalósításán kívül az állam országos társadalombiztosító intézeteket állított fel, betegségi, baleseti, családi és öregségi pénztárakkal és a törvényes intézkedések végrehajtására munkafelügyelőségeket szervezett A munka végrehajtása közben keletkezett egyéni sérelmek és súrlódások gyors és olcsó elintézésére munkabíróságokat létesített, a kollektív jellegű összeütközések levezetésére békéltető és bíráskodó bizottságokat és az egész vonalon bevezette az úgynevezett paritásos igazgatást, a dolgozók, munkaadók és az állam képviselőinek arányos részvételével. Végül az új intézményeket bekötötte egy országos közigazgatási központba, az erre a célra létesített munkaügyi és népjóléti minisztériumba. Ez a nemzeti-szocialistának nevezett elgondolás a dolgozók számára biztosította a tisztességes szociális minimumot, az egész munkásosztályt nemzeti alapra állította, életszínvonalát fokozatosan emelte s bevonta a nemzeti életbe mint az új "jóléti állam" leghatalmasabb tartóoszlopát. A második világháború alatt ez a nemzeti alapú munkaszervezés Német-és Olaszországon kívül más országokban is elterjedt, többek között Franciaországban is és az új fejlődés hatékony megjelenési formájának bizonyult. A parancsuralmi rendszerek a háborús küzdelemben ugyan elbuktak, de történelmi müvük megmaradt: vaskézzel helyes vágányra terelték a fejlődést, a liberális rendszert maradéktalanul felszámolták és a szociális kérdést a kapitalizmus bizonyos fokú átmentésével elmozdították a holtpontról. A nemzeti alapra helyezett szocializmus minden nyugati típusú országban elfogadott hivatalos rendszerré lett. Ebben az új helyzetben, amikor a szakszervezetek hagyományos követélései már mind törvénybe kerültek 'és megvalósultak, a szakszervezetek munkaköre a régi területen hirtelen megcsappant, működésük és további létük a régi formában feleslegessé

Az új helyzetben a szakszervezetek taglétszáma a háború után mindenütt erősen csökkent. A kiérett nemzeti demokráciában, melyet a jóléti állam eszméje irányít, a szakszervezetek többé már nem is annyira reklamáló, követeléseket megfogalmazó, azokat mindig feljebb srófoló és folyton tárgyaló szervezet lesznek, távol attól, hogy a kormány és a parlament után harmadik hatalmat alkossanak az államban. A szakszervezetek, ha fenn akarnak maradni, át kell alakulniok mozgalomból intézménnyé, azaz a törvénybe iktatott szociális rendelkezések végrehajtó és adminisztráló szerveivé, a jóléti intézmények vezetőivé, felvilágosító és tanácsadó szervekké, a munkáskultúra támogatóivá és a rendszer tartóoszlopaivá, röviden tömegbekeretező szervekké.

4. Magyarországon a szakszervezeti mozgalom csak a 19. század végén kezdődött, mert a mi sajátos viszonyaink között a középkorból eredő céhrendszer lebontására csak 1848-ban került sor. Amikor nálunk a szakszervezeti tevékenység megindult, az európai szakszervezeti mozgalom sok helyen már marxi formájában vágtatott. A magyar munkásság akkori vezetői, jórészben idegenek, akik a magyar hagyományokatalig vagy sehogy sem ismerték, gondolkodás nélkül ebbe a hazát, nemzetet és államot megtagadó mozgalomba terelték dolgozóinkat és évtizedes agitációjukkal azok jelentős részét kiszakították a nemzeti közösségből. Amikor az ország a legnagyobb veszélyben volt, az 1914/18-as háború végén, ezek a marxista szervezeti vezetők uszítottak a legjobban a sztrájkra, szabotálásra, a hadsereg ellen, a nemzeti és állami keretek 3zétlökésére, miként ezt okmányszerűen tudjuk és a szereplőket név szerint is ismerjük. Érthető, ha a Kun Béla és más izraelita honfitársaink nevével jelzett bolsevizmus bukása (1919) után, a rend helyreálltával, a hazai marxista szervezetek rendőri felügyelet alá kerültek s a magyar kormány, egy egész nemzedék életével megelőzve az általános nyugati fejlődést, megpróbálta a szakszervezeteket nemzeti alapra állítani.

De érthető az is, hogy a szociális minimum törvénybe iktatása után nálunk sem a használhatatlan marxista romokból igyekeztek újat építeni s nem az ő személyeikből toborozták az új vezetőket. Új alapon indultak el, egy nemzeti munkaközpont keretében. Hogy ez a kikristályosodó irány helyes volt, affelől ma már nem lehet vita.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40