Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /34

2012.04.21

A magyar történet helye Európa történetében

1. Bizonyára minden kutatónak feltűnt, hogy néhány esztendő óta milyen sok, tájra vonatkozó új műszót használ a történettudomány, aminők például Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa; Északkelet-Európa, Délkelet-Európa és Középkelet-Európa; továbbá Dunatáj és Duna-völgye, hogy csak a fontosabbakat említsük. Velük egyidejűleg a politikai történetírás által korábban annyira kedvelt államnevek veszítettek szerepükből. Ezek az új műszók ellepték a magyar történeti irodalmat is és forgalomba jöttek anélkül, hogy tartalmukat és használhatóságukat sajátos magyar szempontból bárki megvizsgálta volna. Mindezek a műkifejezések a történeti jelenségek térséghez való viszonyát, vele való szoros kapcsolatát igyekeznek világosabban kifejezni s arra figyelmeztetnek, hogy egy-egy jelenség vagy jelenségcsoport mélyebb történeti értelmét akkor találhatjuk meg, ha azokat a nemzeti élet keretén túlmenőleg egy-egy nagyobb történeti táj látószögébe is beállítjuk. Hogy mit kell történeti táj alatt értenünk, hol vannak egy adott történeti táj határai és hogyan illeszkedik be valamely adott tájba annak egyes része, egy-egy nép vagy nemzet története, e lényegre utaló kérdésekkel a történettudomány egyik filozófiai ágazata, a "lokalizálás" foglalkozik, amely a periodizálás ikertestvére.

A történeti tájak földrajzi (főleg hegy- és vízrajzi) tényezők, továbbá néprajzi, politikai, társadalmi és kulturális tényezők által kialakított természetes tájegységek. Harmóniájuk és belső egyensúlyuk van. Bizonyos szabályszerűséggel hatnak vissza az emberi beavatkozásokra és a területükön lakó népeket azonos értelmű cselekedetekre ösztönzik, sőt kényszerítik. Minden történeti tájnak vannak tehát bizonyos állandó, több korszakon át is érvényben maradó vonásai, amelyek az élet legkülönbözőbb területén megfigyelhetők. A történeti szintézis szempontjából ezek a sajátos vonások a táj "lényegét" alkotják s a történetíró hozzájuk, mint normákhoz viszonyítja a táj egyes részeinek (országok, tartományok stb.) fejlődését, hogy megkapja azok múltjának "értelmét". A részek szerepe a táj életében nem egyéb mint azok "hivatása". Ezek az összefüggések mutatják, milyen nagy szerepet játszanak a tájak a modern történetírásban: ezek hivatottak megadni az értékelés szempontjait.[63]

Salamon Ferenc 1873-ban a magyar történelem értelméről elmélkedve felpanaszolta, hogy "történelmünk nincs eléggé beillesztve az egyetemes európai történelembe" (Budapesti Szemle, 1873 I 25). E sorok leírása óta tudományunk ugyan sokat fejlődött, de nagy tudósunk észrevétele mai napig is időszerű maradt. Azok a kísérletek ugyanis, amelyeket a múlt század végén és a jelen század elején kidolgoztak, a magyar történetet olyan tájakhoz kapcsolva mutatják be, amelyek mai tudásunk szerint idegen tájak. Ilyen idegen tájakkal dolgoztak — és dolgoznak ma is — az ún. "nyugatos" és a "turános" szemléletű történetírók, hogy csak ezeket említsük.

A nyugatos történetíró egész Európát egyetlen történeti tájnak fogja fel s értékmérője gyanánt a nyugateurópai fejlődést, elsősorban Franciaország történetét választja.[64] Számára tehát az a főkérdés, miként viszonylik valamely nemzeti fejlődés a francia fejlődéshez, miként "nemesedik" fokról-fokra az "alacsonyabb rendű" kultúra, azaz mint válik mindjobban nyugateurópaivá. A nyugatos szemléletű történetíró előtt a sajátos nemzeti vonás vagy tájkarakter nem jelent különösebb értéket, hanem csak barbárkori maradványt, amit jó mihamarabb levetkőzni. Nyugat csodálata és egy bizonyos alsóbbrendűség érzése tűnik ki az ilyen történetírók munkáiból.[65] Ezt a szemléletet nálunk legmerevebb formában az 1918/19-i nemzeti felfordulás szellemi vezetői érvényesítették (Diner-Dénes, Bölöni György), akik később jórészben emigrációba kényszerültek. Ők is magyar alsóbbrendűséget láttak múltunkban, több évtizedes, sőt évszázados "késést" s ők is a francia fejlődés sémáit akarták a magyar fejlődésre ráerőszakolni. Az biztos, hogy ez a szemlélet messze áll a történeti valóság megértésétől és kétségtelen az is, hogy a magyar történet behelyezése az egyetemes történetbe nem valósítható meg a nyugateurópai táj értékrendje szerint.[66]

Mint a nyugatos, azon módon téves a vele ellentétes irányú keleti vagy turáni történetszemlélet, mely a magyarság történetét Kelet egykori, ma már elhagyott értékrendszere szempontjából kívánja értelmezni. Amíg a nyugatos történetíró lassú, túl lassú emelkedést lát történetünkben s forradalommal akarja a fejlődést meggyorsítani, addig a turáni lelkületű történetíró fokozatos süllyedést észlel, kezdve az "áruló" Szent Istvánnal s valami ködös keleti visszatérésre ösztönöz. Ez is kirostálja a hiteles magyar értékeket s csak Ázsia felé fordított arcunkat keresi, benne véli a "lényeget", történelmünk "értelmét" feltalálhatni. Nem kell hosszabban időzni emellett az éppolyan tudománytalan történetszemlélet mellett sem, annyira világos, hogy a magyar történet világtörténetbe való behelyezése az ázsiai tájon keresztül sem történhetik meg.

Van egy harmadik táj is, Közép-Európa, amely sokak szemében szintén alkalmasnak kínálkozik a magyar történetnek az egyetemes történettel kapcsolatos értelmezésére. Ez a német történettudósok kedvelt szemléleti formája és saját használatukra dolgozták ki, bár egyebütt s nálunk is voltak és vannak jóhiszemű követői. Közép-Európa földrajzilag bizonytalanul körülhatárolható táj, egyesek szerint kisebb, mások szerint nagyobb kiterjedésű s Hollandiától, Belgiumtól kezdve Magyarországig, esetleg a Balkánig minden beletartozhat. A lényeges elem azonban itt nem a határok megvonása, hanem az a gondolat, hogy ez az egész terület a germán magtáj felé vonzódik, voltaképpen "német élettér", melyet a német faj van hivatva erejével kitölteni. A Közép-Európát történeti tájnak tekintő historikus azt állítja, hogy az ittlakó népeket minden műveltségre a németek tanították meg, hogy a magyar történet is a "keresztény-germán" kultúrában játszódik le, hogy német történeti sémákban a magyar történet is maradéktalanul felfogható, hogy a magyar történet lényege voltaképpen német értékek megvalósítása és így tovább. Világos, hogy ezen a tájon is csak torz alakban mutatható be a magyar történet és éppúgy egy nép politikai imperializmusának történeti megfogalmazására jó, akárcsak a tiszta nyugatos szemlélet.[67]

2. Újabban egyre több hangsúly esik arra a tájra, amely az orosz és a német tömb között foglal helyet s amit találóbb név híján a történetírók Kelet-Európa névvel illetnek. Ez a kifejezés valószínűleg a XIX. század közepén keletkezett, egyidejűleg a Közép-Európa terminussal. De a múlt század végén és a jelen század elején még alig volt használatos s mindössze három történeti tanszék viselte nevét: Berlinben, Bécsben és Prágában. A világháború után ez a helyzet gyorsan megváltozott. Rájöttek arra, milyen rendkívül fontos e terület múltjának tanulmányozása s egymás után hozták létre a "keleteurópai" célkitűzésű tudományos intézeteket. Az összefüggések felderítése után azok az intézetek is Kelet-Európára terjesztették ki vizsgálataikat, amelyek korábban csak kisebb területre összpontosították figyelmüket. A londoni School of Slavonic Studies által kiadott "The Slavonic Review" átalakult The Slavonic and East European Review-vé; az "Europe du Sud-Est" c. folyóiratból előbb "Europe de l'Est et du Sud-Est" (1934) lett, majd egyszerűen Europe orientale (1935) s a varsói nemzetközi történész-kongresszus (1933) meghozta a nagy meglepetést Kelet-Európáról folytatott emlékezetes nagy vitájával. A kifejezés ma már általánosan használt és elfogadott.

Mihelyt a Kelet-Európával foglalkozó történetírók ez autonóm táj létének és a tájjal összefüggő módszertani problémáknak tudatára jutottak, azonnal kifogásokat emeltek az eddig szokványos nyugatos szellem ellen, amely a keleteurópai tájon élő népek történetének csak egyik, Nyugat felé fordított oldalával foglalkozott, azzal is hibásan. Kifogásolták, hogy az egyetemes történetből voltaképpen hiányzik ennek a tájnak hiteles története és igazságot követeltek számára. A szláv népek ebbeli igyekezetükkel annyit elértek, hogy a Kelet-Európa mibenlétét tárgyaló irodalom elfogadta azt a tételt, miszerint ebben a tájban az elmúlt ezer évben a szlávoké volt a vezetőszerep. A nagy buzgalomban megfeledkeztek a nem-szláv nemzetekről és egészen mellőzték azt a kimagasló tényt, hogy a finnugor néven összefoglalt népek Kelet-Európában mindenütt megelőzték a szlávok kialakulását. Így minden okunk megvan arra, hogy ezzel a Kelet-Európa fogalommal közelebbről is foglalkozzunk és megkíséreljük kereteit magyar tartalommal is kitölteni.

Mi Kelet-Európa területileg? — Biztos, vonalszerűén meghatározott területről itt sem lehet szó, hiszen, mint minden történeti táj, Kelet-Európa is sokrétű és bonyolult történeti tényezők alkotása, melyek hatása nem egy és ugyanazon vonalon torpant meg. Határok helyett tehát átmeneti zónákkal írják körül ezt a tájat is. Így nyugat felé a németek, kelet felé az oroszok nagy tömegét veszik fel elválasztó határnak, északon viszont a Balti-tenger, délen a Földközi-tenger lenne a határöv.[68] E nagy földterületen északról délre menet észtek, lettek, litvánok, lengyelek, csehek, osztrákok, szlovákok, magyarok, románok, szlovének, horvátok, szerbek, bulgárok, albánok és görögök laknak, nem említve külön a többé-kevésbé már eltűnt s csak töredékeiben élő apróbb népeket.

Kelet-Európa kialakulása arra az időre esik, amikor e táj közvetlen szomszédságában élő birodalmak — Bizánc, Németország és Róma — befolyásuk alá igyekeztek vonni e területet. A szervezkedés sorát a protobulgárok nyitották meg, akik a VIII. században, egyesülvén a balkáni szlávokkal, létrehozták a mai bolgár nemzetet, belépve egyúttal Bizánc kultúrájába. Bulgáriát követte a mai Ausztria ősének megalkotása, melynek területén a Németbirodalom a magyarok elleni védekezés céljából újra életre hívta az avarok idején felállított Ostmark nevű határőrséget s hasonló céllal szervezte meg 976 és 1040 között annak déli nyúlványát. Az I. Henrik (919-936) és I. Ottó (938-973) császárok alatt hatalmassá fejlődött Németbirodalom egymásután verte meg döntő csatákban a birodalom keleti határán élő még nem keresztény népeket, cseheket, magyarokat, lengyeleket és tolta ki határait messze északkelet és kelet felé, fenyegetve mindazokat a népeket, amelyek a Baltikumtól a Balkánig terjedő földszoroson laktak. Ez az első Drang nach Osten, azaz kelet felé való tódulás, cselekvésre indította a Szentszéket, amely igyekezett a német terjeszkedést saját javára is kamatoztatni és egymásután léptette be a nyugati keresztény kultúrközösségbe a fenyegetett népeket. Hogy minő rész jutott ez államok kialakulásában maguknak az érdekelt népeknek, azt a magyarok és lengyelek esetében tudjuk. Mindkét nép európai típusú államának kialakításában egy-egy nemzeti dinasztia, az Árpádok illetve a Piastok óriási érdemeket szerzett. A nyugateurópai tudós irodalom e keleteurópai népek szerepét, nyilván az újabb kutatások nem ismerése miatt, általában passzívnak festi le s így Kelet-Európát Nyugat produktumának tekinti. Bárhogy is álljon a dolog, tény az, hogy a X-XI. században a Duna középső medencéjében és a Visztula völgyében már megszervezett, keresztény államok vannak s ez a terület a hitvilág szempontjából elhagyta korábbi különállását, csatlakozott Európához s ezzel megszületett Európa keleti fele, "Kelet-Európa". A XI-XIV. század alatt e kibővült Európához csatlakozott aztán a Baltikum, meg a Balkán jórésze és megjelent Moszkva is.[69] Amíg tehát Nyugat-Európa az V-VIII. század folyamán nagyjából már kialakult, addig Kelet-Európa politikailag későbbi századok terméke.

A tudósok ezután kimutatták, hogy a keleteurópai táj összetartozását a politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi viszonyok egyaránt kidomborítják s számára minden más történeti tájjal szemben különállást biztosítanak. Van tehát külön "lényege", van fejlődésének külön "értékmérője", következésképpen az itt lakó népeknek van külön "hivatásuk" is.

Kelet-Európa népei nyugat és kelet felől történetük egész folyásában nagy birodalmak nyomása alatt éltek. A nyugati határon az állandó nyomást a Németbirodalom, az Itáliai félsziget birtokosa és a Brit Birodalom gyakorolták, természetesen változó erővel és helyenkint más és más súllyal. A Németbirodalom a Baltikumtól a Balkánig terjedő egész területet fenyegeti, Nagybritannia befolyását főleg a földszalag tengerekre támaszkodó két végén gyakorolja, Itália viszont a Dunatáj és a Balkán felé érdeklődik. A keleti határra egymást felváltva a Bizánci, Török- és az Oroszbirodalom nehezedik s ebbe a határba ütköznek Ázsia néphullámainak utolsó gyűrűi is.[70] Ebben a geopolitikai helyzetben Kelet-Európa tizenöt-húsz kisebb népének főproblémája mindenkor a nagyok közt való biztonságos elhelyezkedés volt. E helyzet és a belőle fakadó célkitűzések e népek között természetes sorsközösséget és egymásrautaltságot alakított ki. Külpolitikailag valamennyien nagyjából ugyanazon szabályok szerint védekeztek: a nyugati veszéllyel szemben francia vagy olasz segítség révén "átfogó szövetséggel", a keleti veszéllyel szemben pedig német-olasz "mélyfronttal".[71] Mind a két külpolitikai állásfoglalásnak megvan a maga általános európai értelme is: Nyugat ellen védvén függetlenségét Kelet-Európa egyúttal az "európai egyensúly" őre, Kelet ellen védekezve pedig egyúttal a "kereszténység védőbástyája", vagyis az európai kultúra őre. Kelet-Európa függetlensége tehát végeredményben egész Európa létkérdése.

A keleteurópai népek a külső nyomás ellen azonban elsősorban saját "erőik egyesítésével védekeznek. Hogy történik ez a védekezés? Ügy, hogy e táj legnagyobb szilárdságot mutató részei köré csoportosulnak. Ilyen nagy szilárdságú "magtáj" Kelet-Európában kettő létezik: a Duna középső medencéje és a Visztula középső völgye, illetőleg az ezekben épült államok, Magyarország és Lengyelország.[72] Ez a tény világosan rámutat a keleteurópai tájszervezés legsajátosabb elvére: a földrajzi tényezők primátusára (primauté de l'espace) való államépítés szükségességére.[73]

bt_akmi25

Kelet-Európa nemcsak politikai tájékozódás tekintetében alkot önálló tájegységet, hanem társadalmi és gazdasági szempontból is. E tekintetben ugyan még sok részlettanulmányra volna szükség, hogy világosan láthassunk, de a fejlődés körvonalait már megállapították. Társadalmi szempontból itt a legfeltűnőbb jelenség a parasztság túlsúlya, mely Csehországot és Ausztriát kivéve mindenütt megtalálható. A parasztok tömegéhez számítva a pásztorokat is, valóban azt a benyomást kelti ez a terület, hogy itt századokon át megőrződött a patriarchális élet. Ez kétségtelenül összefügg Kelet-Európa agrár jellegével, de a helyzet tartósságát az is előmozdította, hogy ezen a történeti tájon úgyszólván teljesen hiányzott a polgárság szinte a legújabb korig. A politikai csoportosulást vezető két országban pedig, Magyarországon és Lengyelországban a parasztság mellett aránylag mindig sok nemesember élt, sokkal több mint Nyugat-Európában, s befolyásuk a papságéval együtt mindenkor döntő volt. Gazdaságtörténeti szempontból szintén több keleteurópai sajátságot figyeltek meg. Így azt, hogy ezen a tájon a városiasodás egy-két évszázaddal később játszódott le, mint Nyugat-Európában. Más volt itt a földbirtok sorsa is. Nyugaton a nagybirtok a római korból átöröklődött a középkorra, mely a feudalizmus kibontakozásával a meglévő kisbirtokokat mind elnyelte. Az újkorban aztán a nagybirtokok felmorzsolódtak. Ezzel szemben Kelet-Európában a fejlődés éppen fordított volt: ott a kisbirtok gyakran megmaradt a középkor végéig, azután — a különleges hadiállapotok miatt — a nagybirtok lett az uralkodó birtoktípus és fennmaradt egészen a XIX. század közepén bekövetkezett nagy átalakulásig.

A politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok elemzéséből a tudósok előtt tehát világosan kibontakozott az újdonság, hogy Kelet-Európa Európán belül van ugyan, de ott mint különálló, autonóm tájegység szerepel s külön lényege, értékmérője és hivatása van. Ezenfelül ez a táj oly gazdag népművészettel és oly részletes mitológiával rendelkezik, amely sehol másutt Európában fel nem található. Ez sok évezred kultúröröksége s egyúttal európai irigylés tárgya.

3. Vonzó feladat lenne Kelet-Európa elméleti kereteinek bemutatása után az új szókincs használatával előadni miként illeszkedik be mármost a magyar történet az egyetemes európai történet keretébe. Ez a feladat azonban egy ilyen rövid dolgozat keretében nem valósítható meg, ezért mintegy illusztrálásképpen, a kérdésnek csupán politikai oldalát vázoljuk fel.

A Duna-medence sajátosságát, hogy ti. szerves földrajzi egység s benne csak egy állameszmének van helye (primauté de l'espace), a honfoglaló Árpádi magyarok ismerték fel elsőnek, ők ezt a területet a geopolitikai adottságok messzemenő figyelembe vételével szállták meg és forrasztották egységes egészbe, ami által Európa történetében kétségtelenül újat alkottak. Ugyancsak a mi elődeink voltak az elsők, akik a Dunatáj kiegészítő részeit sikeresen hozzá tudták kapcsolni országuk szilárd magjához. Ez a politika dél felé Horvátország megszerzésével (1091) kezdődött és folytatódott Dalmácia, Bosznia, Szerbia, Havasalföld és Moldva bekapcsolásával. Hogy Európa kelet felé befejeződött, az nagyrészben a magyar királyok erőfeszítéseinek köszönhető. Nyugat felé, ahol már a magyar királyság idejében szilárdabb politikai alakulatok léteztek, a magyar királyok a hódító politika helyett a hajlékonyabb dinasztikus kapcsolatokkal igyekeztek a dunai egységet megvalósítani. Ha sematikusan körökkel jelezzük Ausztriát, Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot és egy-egy vonallal kötjük össze e körök központjait valahányszor ez országok egyike a másikkal közös uralkodó alatt élt, kiderül, hogy a magyar központhoz kapcsolódik a legtöbb vonal. Azaz Magyarország a Dunatáj nyugati részei felé is éreztette hatalmas vonzóerejét. A magyar monarchia legragyogóbb képviselője pedig, Nagy Lajos király, koronája alatt egyesítette úgyszólván egész Kelet-Európát, a Baltitengertől az Adriáig, a Németbirodalom határaitól a Fekete-tengerig. Ő volt egyébként az egyetlen uralkodó, aki e nagy történelmi táj politikai egyesítését egy időre ténylegesen megvalósította. A magyar honfoglalók és későbbi királyaink tehát nemcsak felismerték a dunatáji állambölcselet sugalmazásait, hanem azokat meg is valósították a gyakorlatban: országuk a dunai táj szabadságának és függetlenségének oltalmazója lett, az európai egyensúlynak és a kereszténységnek pedig hatalmas védőbástyája.[74]

bt_akmi26

A történeti Kelet-Európa első és egyetlen összefogását egy me-qvar király valósította meg, Nagy Lajos (1342-1382), aki a Dunatáj erőközpontjára támaszkodott. A magyar-lengyel unió rövid ideig (1370-1382) tartott.

Amidőn Magyarország 1526-ban elvesztette keleteurópai vezető szerepét, a Dunatáj vezetése az Ausztriára támaszkodó Habsburgok kezébe került ugyanazon történeti erők összejátszása következtében, mint amelyek korábban a magyar vezetést tették szükségessé: a veszélyzónában élő népek politikailag tömörültek, hogy megvédhessék önállóságukat és függetlenségüket. A Habsburgok azonban megnövekedett hatalmukat nem természetes hivatásuk megvalósítására használták fel, amit sokáig egyáltalában fel sem ismertek, hanem mindenekelőtt a német császári koronát igyekeztek családjuk számára biztosítani, ami onnan 1531-től többé ki sem került. A magyar, cseh és német császári korona mellé pedig még mindig további nyugateurópai területeket, spanyol, burgundi, hollandiai, itáliai birtokokat igyekeztek szerezni, melyeknek semmi szerves kapcsolatuk nem volt a Dunatájjal és csak erőpazarlást okozott. Ez a telhetetlen politika az európai egyensúlyt megbontotta és a szultánok haragján kívül a Habsburg-birodalomra vonta a dunai népek természetes szövetségesének, a francia királyoknak engesztelhetetlen gyűlöletét. A Habsburgokat nyugateurópai bonyodalmaik megakadályozták abban, hogy a Dunatáj népeit szabadságaikban megvédjék, országaik területét visszahódítsák. A belső szervezés tekintetében szintén félreértették feladatukat, mert ahelyett hogy a történeti tájak egységét meghagyták volna, azok széttörésére igyekeztek, merev abszolutisztikus és központosító politikát folytattak és germanizáltak, ami által a dunai népek előtt kompromittálták és kérdésessé tették uralmuk jogosultságát. Ezért több történetíró úgy vélekedik, hogy a Habsburgok saját maguk tették tönkre szép birodalmukat.[75]

Ilyen körülmények között azt kell mondanunk, hogy hivatását ismerő, építő szellemű nemzet Kelet-Európában 1526 után is csak egy volt: a magyar. Az ő vezetése alatt Erdély a régi magyar állam hivatását szüntelen idézte és fontos eleme volt az európai egyensúlynak. Még Lengyelországnak is ő adott királyt Báthory István személyében. Hasonló módon szerepeltek a Habsburg uralom alá került országrészben élő magyarok, akik országgyűléseiken, a központi hivatalokban és egyebütt a török kiverését, az ország területi épségének helyreállítását és a szabadságok visszaállítását szorgalmazták. Így maradt a magyarság a Dunatáj élő lelkiismerete még akkor is, amidőn Lengyelország felosztása után az orosz, porosz és osztrák birodalmak között e történeti táj politikai önállósága megszűnt. A magyar királyság területi épségének helyreállítása után Kelet-Európa összes népei közül elsőnek megint a magyarság jutott szóhoz hála megőrzött hivatástudatának és ő alkotta meg az osztrák-magyar kiegyezést (1867), aminek révén a Habsburg-monarchia nagyhatalmi állása helyrebillent és léte fél századra meghosszabbítódott.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szétbontása (1918) után alig három esztendő múlva a Dunatájon egy újabb államcsoportosulás jött létre Kisantant néven. Ezt is egy fajta "közös veszély" hozta létre, híven a táj politikai törvényeihez, — mondják — s belőle azt következtették, hogy ez a csoportosulás lett volna a "dunai eszme" örököse, a dunatáji politikai öntudat hiteles megnyilatkozása. Ezt persze főleg a politikai propagandisták mondják, mert a kisantant nem keleteurópai problémát akart megoldani, hanem éppen a Dunatáj természetes működését volt hivatva megbénítani három peremállam szövetségével a központi fekvésű nagytáj, Magyarország ellen.

Nem állítjuk, hogy Kelet-Európa még nem egészen tisztázott fogalmát mi pontosan körülírtuk volna jelen elmefuttatásunkkal. Szándékunk csak az volt, megkíséreljük, hogy egy nemzetközi használatban nagyon elterjedt történettudományi koncepciót, amely bennünket közelről érint, magyar tartalommal is megtöltsünk. S ha sikerült érzékeltetnünk, hogy Kelet-Európa lényege nem szláv, hanem legalább ugyanolyan mértékben magyar és hogy Kelet-Európa politikai megszervezésének alapelve a magyar királyok által erősen képviselt területi elv, vagyis alkalmazkodás a természet parancsaihoz, elértük célunkat.

____________________

[63] Mivel a részek fejlődését saját tájuk lényegéhez viszonyítjuk, nem az lesz a fontos a történetíró számára, hogy milyen idegen minták jó vagy rossz "másolata" valamely történeti jelenség, hanem az, miként nőtt bele szervesen a hazai talajba egy-egy esetleg idegenből eredt intézmény és miként tölti be ott úi hivatását. — Egy további észrevétel: mivel az értékelés a történeti táj függvénye, azért idegen tájból nézve a bennszülött értékek hierarchiája megváltozik. Ez magyarázza meg, miért azokból szoktak előkerülni a forradalmárok és gyökeres újítók, akik hosszabb időt töltöttek valamely idegen tájon.

[64] A francia kultúrának a világcivilizációval való téves azonosításáról ír E. R. Curtius, L'idée de civilisation dans la conscience française (Paris, 1929) c. munkájában, főleg a 7., 15. és a 35-38. oldalakon.

[65] Ezt a vonást jól megfigyelte Pozsonyi Zoltán az Árpádkor és Kelet c. munkájában. Dissz. Szeged, 1935 4. I.

[66] A nyugatos szemlélet másik formája a "római szemszögű" történetírás, amely egyházi értékmérő alapján illeszti be történetünket az egyetemes történetbe.

[67] A "középeurópai" történetszemléletet magyar részről eddig még senki sem tárgyalta módszeresen, pedig erre is szükség volna. Steinacker innsbrucki professzor pl. a történelem középeurópai értelmezése alapján a jövőt egy általános Anschluss formájában képzeli el, amelynek során a germanizmussal átitatott kis és középnagyságú államok, így Magyarország is, Németország vezetése alá adják magukat. — Nem térünk ki a "Délkelet-Európa" nevezetű történeti tájra, amely a román imperializmus történeti vetülete. Ebbe a Balkánon kívül Erdély is beletartoznék, meg Törökország egy darabja. Egyebek közt azt emeli ki, hogy Erdély természetszerűleg (?!) a Kárpátokon túl fekvő központok felé vonzódik s természetellenesek nyugati irányú kapcsolatai.

[68] Finnországot is gyakran Kelet-Európához számítják, mivel a múltban az is osztozott e táj közös sorsában. Mások e nézetet elutasítják, mert szerintük Finnország természetes vonzódása inkább Svédország felé irányul és azzal alkot külön történeti tájegységet.

[69] Prof. L'héritier szerint Kelet-Európa... serait née (au Xe siècle) de la propagande de l'Église romaine qui distribuait des couronnes et contribuait à l'organisation des différents Etats en s'efforçant de tenir tête à la propagande de l'Empire byzantin, champion de l'orthodoxie, et aussi à l'hégémonie de l'Empire germanique. Bulletin of the International Committee of Historical Sciences, 1936 VIII 524. — Lhéritier professzor Kelet-Európáról és vele kapcsolatban Magyarországról részletesen is szól L'évolution des régions historiques, l'Europe orientale et la Hongrie c. tanulmányában (Paris, 1935).

[70] A nyugateurópai történetírók, főleg franciák, hajlamosak arra, hogy Kelet-Európa nagy problémáját kizárólag a németek ellen viselt háborúkban lássák s e küzdelem főszereplőiként a szlávokat tegyék meg. Ennek a szlavofilizmusnak súlyos következményei voltak. V.ö. Baráth Tibor, A dunai táj a francia nyelvű történetírás tükrében c. dolgozatát, Századok, 1937.

[71] Magyarország védekező politikájára olv. Hóman Bálint tanulmányát: Külpolitikai irányok a magyar történetben. Budapesti Szemle, 1931 641. sz.

[72] Rónai András egyik tanulmányában a keleteurópai határok időbeli tartósságát vizsgálta meg és eredményét több térképen szemlélteti. Ezek a térképek világosan kidomborítják, melyek azok a "magtájak", amelyek köré szoktak csoportosulni Keleteurópa népei. Rónai, Biographie des frontières politiques du Centre-Est européen, Budapest 1936. Ld. a 35., 105. és 115. oldalon közölt ábrákat.

[73] Ha figyelembe vesszük, hogy a Magyar medencében és a Visztula völgyében felépült államok, a határok tartósságát mutató térképek szerint, évszázadokon keresztül meg tudták őrizni függetlenségüket és területük épségét, kiderül, mennyire elsietett az a nyugati általánosítás, hogy Kelet-Európában csupán "törékeny államok" (Saisonstaaten, États précaires) lennének. A középkori német, olasz, francia államok sokkal "gyúrhatóbbak" (malléables) voltak és határaik sokkal jobban hullámoztak, mint a keleteurópai államoké. — A nyugateurópai szemléletmóddal kapcsolatban azt is meg kell jegyeznünk, hogy annak szóhasználata nem fogadható el keleteurópai vonatkozásban. Helytelen dolog ugyanis a keleteurópai népek magyar vagy lengyel gócpont körüli csoportosulását "leigázásnak" nevezni, s az onnan való kiszakadást "felszabadulásnak" mondani.

[74] Csehország kényes földrajzi helyzete miatt sohasem tölthetett be olyan irányító szerepet a dunai táj megszervezésében, mint Magyarország. Csehországot a Németbirodalom igen korán elnyelte s csak ritkán élvezett teljes függetlenséget. E tekintetben hiába való volt a Premysl-dinasztia minden fáradozása, csak annyit sikerült elérnie, hogy Csehországnak előkelő helyet biztosított a Németbirodalmon belül. S ha a cseh uralkodók is felvetették a dunai táj nyugati felének egyesítését s törekedtek is arra, ez csak a Dunatáj alapvető törvényét bizonyítja, hogy ti. a peremen elhelyezkedő részek is kényszerülnek egy nagyobb egység felé, de azt maguk nem tudják megteremteni — Ugyanezt mondhatjuk el a délszláv népekről, akiket a Balkánfélsziget fatalitásai még államalapításig sem engedtek eljutni. Szerbia története, írta a román Nicolae Jorga, nem egy állam története, hanem csak meghiúsult államalapítási kísérletek láncolata. A szerb függetlenség a XIV. században el is végződött. Olv. Formes byzantines et réalités balcanlques, Bucarest-Paris, 1932 173. I.

[75] Téves azonban azt hinni, hogy a Habsburg-birodalom teljes egészében csak jól sikerült házasságok eredménye lett volna és lényegében "mesterséges mozaik." De az sem helytálló, ha a dunai táj szervezési képletét, a dunai állameszmét, "Habsburgeszmének", vagy "osztrák eszmének" nevezik, mint André Robert (L'idée nationale autrichienne et les guerres de Napoléon, Paris 1933). Hiszen a dunai eszmét nem a Habsburgok találták fel, hanem a magyar királyok; a Habsburgok ezzel a dunai állameszmével éppen ellenkező irányban tevékenykedtek. Il a fallu toute l'incompréhension des Habsbourg pour tuer l'Autriche, — írja L. Eisenmann, Le Monde slave, 1930 Vil A. 397 I.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40