Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar népek őstörténete, 2-3

2012.05.08

RENGETEG A KR. E. ÉVEZREDEKBŐL EREDŐ MAGYAR NYELVEN ÍRT OKMÁNY

AZ ÍRÁS EREDETE

Az emberi nem utolsó tízezer esztendejének történetében a legfontosabb esemény az írás feltalálása. Attól kezdve vált lehetővé a gyűjtött ismeretek elraktározása és minden következő nemzedékre való hiánytalan átszármaztatása. Attól kezdve szabadult meg az ismeret és tudás időhöz és helyhez való kötöttségétől és mintegy szárnyra kelve mindenhová eljutott, ahol az írás nyelvét beszélték. A szellemi élet ezzel indult rohamos fejlődésnek.

Mivel az írás ennyire kimagasló találmány, a tudósok kíváncsian kutatták, melyik is az a nép, amely az emberi nemet e páratlan kinccsel megajándékozta. A múlt század történettudósai, akik még az Ótestamentum gyertyafényénél vizsgálták a Régi Kelet eseményeit, erre a kérdésre is gyorsan megadták a választ: az írás szemita találmányi NEBO szemita isten ajándéka (164m. 73). Amikor azonban előkerültek az Ótestamentumnál régibb ékírásos agyagtáblák és azok megfejtése elkezdődött, kiderült, hogy az írást feltaláló nép ragozott nyelvet beszélt (87m. 171). Ma pedig már azt is tudjuk, hogy Nebo isten (úr), helyes ábécés átírásban -Napúr-. Hacsak ennyiben állna az írás eredetére vonatkozó ismeretünk, annak ügye bennünket, magyarokat akkor is felettébb érdekelne, hiszen mi beszéljük a Régi Kelet ragozott nyelvét, a mi őseink voltak Kelet egykori urai és ma már a világon egyedül mi értjük meg az írásfeltaláló isten nevét. De ezenfelül az őstörténeti kutatásban szerzett ismeretünk alapján ösztönünk is azt súgja, kutassunk tovább és vegyük pontosan szemügyre az írásfeltalálás nagyon fontos kérdését.

A világ legrégibb írott emlékeit időszámításunk előtti 3800 tájáról nem Európában találták, hanem a Régi Keleten, a Tigris és Eufrátesz folyók alsó szakaszán. Korban rögtön utánuk következnek a Nílus völgyében talált írásos okmányok, Kr. e. kb. 3200-tól kezdve, majd az Indus völgyében talált feljegyzések, mely utóbbiak származási idejét ez ideig nem sikerült közelebbről meghatározni. E kronológia alapján jó ideig úgy vélték és több kézikönyv még ma is azt tanítja, hogy az írást Mezopotámiában találták fel és onnan terjedt el a Nílus és Indus völgyébe. Az írásnak mezopotámiai származtatását azonban már néhány évtizeddel ezelőtt elejtették, mert a kutatások nem igazolták, hogy a mezopotámiai írásgyakorlat megelőzte volna az egyiptomi gyakorlatot.

Az írásfeltalálás helyére nézve ma tehát másként okoskodnak és két adatból indulnak ki. Az első tény az, hogy az írás, amikor a három keleti kulturális gyújtópontban - Mezopotámiában, Egyiptomban és az Indus; völgyében - először megjelenik, mind a három helyen azonos szerkezeti és formai jelleget mutat (180 m. római 8 és 174; 161m. 114). Másodszor az írás mind a három helyen helybeli előzmény nélkül, hirtelen és teljesen kiforrt állapotban jelent meg. Ezekből a megfigyelésekből arra következtettek, hogy az írást nem találhatták fel a mondott tájak egyikén sem, hanem mindegyikre egy közös harmadik helyről vitték be első apostolai (v. ö. 32m. 50 és 87m. 172). Bizonyos egykorú régi keleti emlékezések ezt az elgondolást megerősítik. Az egyiptomiak hagyománya szerint az írástudást a Nílus völgyébe valahonnan külső területről, egy északkeletre fekvő országból hozták be (25 m.1).Állítólag egy HARDIDUF nevű nagyúr találta volna fel, aki azt az I. dinasztia idejében hozta volna a HUSAPHAITI = Hazai fajta király udvarába. Mások szerint nem is ő, hanem MYKERINOS =Magyar Honős király kapta volna az ajándékot (129m. I. 321). A mezopotámiaiak sem maguknak igénylik az írásfeltalálás érdemét, mert emlékezetük szerint hozzájuk is egy északi fekvésű területről érkezett i (129m. III. 23, 273). Más emlékezés szerint talán Iránon át, egy afölött lévő északi országból (92m. 23). Az egykorúak hagyománya tehát elég egységesen utal arra a valóban északi fekvésű területre - a kaukázusi menedékhelyre - ahol a ragozó nyelvet beszélő fehér emberiség, a magyar nép északi ága lakozott a klimatikus katasztrófa, a vízözön idején. Az írás földrajzi eredete tehát egy olyan tájhoz kapcsolható, ahol valóban magyar nyelvű ősnépek laktak és amely táj a szóban forgó három írásgyakorlat területéhez képest kisugárzó központ volt, mint ezt népi vonatkozásban már megállapítottuk.

Az írás feltalálásának ideje tekintetében még nehezebb eligazodni a vonatkozó szakirodalomban, mint helye tekintetében; a gondolatok itt sincsenek összhangban egy mással és sok az ellentmondás. A zavar arra vezethető vissza, hogy az írás feltalálásának ideje végeredményben függvénye annak, amit írásnak nevezünk. Egyes tudósok például nem tekintik írásnak a képek sorozatából álló feljegyzéseket, amelyek bizonyos eseményeket, pontosabban szólva: bizonyos események főbb jeleneteit örökítik meg. Olyasféle ez, mint a kisgyermek újságja az úgynevezett komik-ok szöveg nélkül. A szóban forgó tudósok szerint ugyanis írásról csak akkortól kezdve beszélhetünk, amikor a lerajzolt képecskék már nem az ábrázolt dolgokat jelentik, hanem amikor már betű vagy hang értelemben állnak. Amikor például a kés képe már nem az eszközt jelenti, hanem csupán ezt a három ábécés jellel leírt hangtestet, amikor az minden olyan szó írására felhasználható, amelyben ez a betű, azaz hangtest szerepel. Mondjuk például a kesereg szót akarnánk leírni ilyen képbetűkkel: a kés rajzával a KES hangcsoport jelölésére, folytatva egy emberalak AR, ER rajzával és befejezve egy faág ( AG, EG) rajzával. Ebben a kesereg igében a kés, úr és ág szóhoz az értelemnek semmi köze sincs, a vonatkozó képek nem jelentésükkel. hanem csupán hangcsoportjukkal szerepelnek, mint betűk. Akik így vélekednek, azok számára írás a Kr, e. IV. évezred elejétől kezdve van. Sokan azonban az írás fogalmának betűkhöz való kötését nem fogadják el. Szerintük az írásjel (kép, betű), meg az azt hordozó anyag (papíros, kő, agyag, tinta) csak külsőség, technikai dolog, éppen úgy mint külsőség az is, hogy egy-egy írásjel szó, szótag vagy hang értékű. Ezek egyikéhez sem lehet az írás fogalmát kötni. Az írás lényege szerintük nem a külsőségben mutatkozik meg, mert lényege gondolatközlés vizuális módon. Következésképpen számukra írás attól a pillanattól kezdve van, amidőn az emberek gondolataikat, mondanivalójukat vizuális eszközzel kezdték társaik tudomására hozni. Az írás fogalmának e tágabb értelmű meghatározása helytállóbb, megfelel a régiek írásfogalmának és a történeti keretbe is ez a fogalom illik. Eszerint az írás kezdete és rendszeres alkalmazása legalább Kr. e. 8000-re nyúlik vissza. Ez a dátum egyúttal összhangban van a feltalálás helyével is, mert akkor a kultúra valóban még a vízözön idei menedékhelyen összpontosult. A másik dátum, a Kr. e. IV. évezred már azt az időt jelzi, amikor az írásgyakorlat az emberiség első szétterülésével kezdett helyi formákat felvenni és szorosabb értelemben vett írássá alakult át (v. ö. 166m. 124 sk; 25m. 1; 120m. 29).

Az írás eredetével kapcsolatos harmadik kérdés ez: milyen szükséglet hozta létre a gondolatközlés látható formáját? Anyagias hajlamú történészek szerint az indító ok gyakorlati szükség volt: fel kellett jegyezni a közösség raktáraiba behelyezett élelmiszerek és munkaeszközök nevét és mennyiségét, szóval leltárt kellett készíteni, és azután jegyezni kellett a fokozatos kiutalásokat, hogy a javak felhasználása tervszerűen történjék és elég legyen a következő terménybetakarításig. Spirituális hajlamú tudósok az írás keletkezésének okául az istenek szolgálatát és tiszteletét említik: a papok az istenek nevét szemmel láthatóan is híveik elé akarták varázsolni, nemcsak élőszóval. A módszernek óriási lélektani hatása volt, mert a kezdetleges logikában ,amit látok, az létezik'. A napisten nevét (és létét) Kerek- Úr minőségében egy kocsikerék rajzával, Szék- Úr nevét és minőségét egy szekér rajzával, Ég- Úr nevét és minőségét egy egér rajzával fel tudták idézni. Az írás keletkezéséről adott magyarázatok mindegyikében van igazság, de kizárólagosságot egyiknek sem tulajdoníthatunk, hiszen az írást egyidejűleg használták gyakorlati és vallási célokra. Az írás keletkezése okául inkább azt tarthatjuk, hogy a társas élet adottságaiból szükségszerűen eredt,-ugyanúgy mint a beszéd maga is, meg a beszédet kísérő kisegítő és értelmező mutogatás. Ezt a magyarázatot valószerűsíti az a tény is, hogy a legősibb gondolatközlő jelek, ideogrammok és később betűk, gyakran éppen egy-egy gesztust ábrázolnak. A kéz egyik fajta tartása, nyitott tenyérrel ábrázolva,. ezt a szót írta Egyiptomban: AD; egy másik fajta tartása, behajlított tenyérrel ábrázolva, KAP. Az alsó kar behajlított tartásban beszorított ujjakkal az AKAR gondolatot fejezte ki, viszont az egyenesen feltartott két kar kifelé fordított tenyérrel ezt írta:KÉR. Ezeknek az ősrégi gondolatközlő jeleknek tanúsága szerint a beszéd. mutogatás és az írás egymással szorosan összefüggő, közös tőről fakadó három párhuzamos jelenség, ugyanabból az okból, ugyanabban az időben keletkezett gondolatközlő módszer. Mivel az idézett legősibb írásjelek Ad, Kap, Akar, Kér- egyiptomiul is ugyanúgy hangzottak, mint ahogy magyarul hangzanak, újabb alátámasztást adnak annak a gondolatnak, hogy az írás eredete a magyar nyelvű népekhez kapcsolódik.

Az írásjelek grafikai megjelenésük, illetve alakjuk szerint két típusba oszthatók: 1. az olyanok, amelyek valami konkrét dolgot ábrázolnak és 2. azok, amelyek önmagukban semmit sem mondó mértani jelek. Az első típusú jelekkel alkotott írás a képírás, az utóbbival alkotott 'írás a geometrikus vagy rovásírás. Hogy a kétféle írástípus között mi az összefüggés, nem tudjuk megmondani. Csak annyit látunk, hogy a képírás régibb, rendszere bonyolultabb, mint a hozzá képest modern és egyszerű rovásírásé. Azt is látjuk, hogy a képírás szorosabban kapcsolódott a régibb kőkor vallásához, az erősen szexuális termékenységi kultuszhoz, szemben a geometrikus írással, amely inkább az elvont természetű és a csiszolt kőkorban uralomra jutó napvallással kapcsolatos. Az is lehet azonban, hogy a rovás jelei éppen úgy dolgok képei voltak eredetileg, mint a képírásé: a hold, félhold, nap, csillagok, égboltozat s föld képei.

A képírás hieroglifikus gyakorlatában a képek már mint betűk használatosak. Legtöbbjük olyan pontosan van megrajzolva, hogy gyalun fel lehet ismerni az ábrázolt tárgyat. A képek zöme élőlényeket, tárgyakat és égitesteket ábrázol. Az élőlények csoportjában legtöbbet az ember szerepel, nemcsak teljes alakjában, különféle mozdulatban és különféle jelvényekkel ékesítve, hanem testének részei külön is. Szerepel külön a fej, szem, fül, orr, száj, szakáll, nyak, kar, kéz, láb, az ujjak, a hátsó rész, a nemi szervek, sőt a belső részek is, főleg a szív, csont meg a bél. Az ember után leggyakrabban állatok képei szerepelnek, jobbára teljes alakjukban. Látjuk a négylábúak képeit: az ökör, tehén, bika, szamár, oroszlán, kutya, macska képét; látjuk a madarak sokaságát: főleg a nagy karmú és nagycsőrű ragadozó madarakat és a hosszú csőrű és hosszú lábú gázlómadarakat; itt vannak a csúszómászók is: férgek, kígyók; vannak halak, rákok, rovarok. A növények világából írásjelekként szerepelnek egyes fák, növények és virágok. A lakóhely és felszerelési tárgyai közül látjuk a házat, ablakot, kaput, zárat, utat, kést, hajót, a különféle egyházi és rituális eszközöket, végül az égitesteket: napot, holdat, csillagokat. Az egyiptomi hieroglifikus rendszerben mintegy ezerkétszáz jel szerepel, mint ezt a hieroglifák tankönyve alapján kiszámíthatjuk. A törvénykezésben, egyházi gyakorlatban és egyéb szakterületeken használt különleges írásjelek természetesen ehhez a számhoz hozzáadandók. ha teljes képet akarunk nyerni. Könnyen beláthatjuk, hogy nehéz és nagy tudomány volt akkoriban az írás, különösen a képírás, illetve annak két gyakorlati formája: az egyiptomi hieroglifikus írás és a mezopotámiai ékírás. Kitűnő emlékezőképességet, nagy rajzolási készséget, hosszú előzetes kiképzést igényelt és azonkívül egész kis könyvtárat, vagy betűtárat.

A hieroglifákkal és ékírással szemben óriási haladást jelentett a mértani jelekkel dolgozó rovásírás. Ennek írásjelei egyszerű vonalakból állottak, amit mindenki meg tudott rajzolni, szemben a képek bonyolult vonalaival. Nagy fölénye volt a gyorsaság is: pillanatok alatt elkészülhetett egy-egy szöveg. Ami pedig szinte versenyen kívül helyezte a geometrikus rovást a régibb formákkal szemben, az az írásjeleinek roppant kevés száma. A rovás ábécéjében, helyesebben szólva egy-egy iskola által elterjesztett jelrendszerben mindössze 20-25 jel szokott szerepelni, de 30-nál sohasem több, ha a később kialakított magánhangzók külön jeleit is hozzáadjuk. Amíg a képírásos írásmódokban az olvasás nehézsége az írásjelek nagy számából ered, a rovásban a nehézség az írásjelek kevés számára vezethető vissza. A rovás nagy életrevalóságát bizonyítja, hogy erősen fejlődésképes volt és mint gondolatközlő eszköz tulajdonképpen máig is használatban van. Belőle eredt a mai ábécé (amit tévesen mondanak római ábécének), belőle eredt a népművészet és elvein és formáin épül fel a modern gyorsírás.

Az írásjeleket kezdetben és hosszú időn át a Régi Keleten is falapokra metszették. Az ünnepélyesebb feljegyzéseket kőbe faragták, gránitba vagy márványba, a fémek használatba vételével pedig a fejedelmi udvarokban az ünnepélyes feljegyzéseket aranyba is szokták vésni. A FA, LAP, KŐ, ARANY szavakat az egyiptomi írással kapcsolatban megtaláljuk. Amikor a helyi gyakorlatok kialakultak, az írást hordozó anyag más is lehetett. Egyiptomban észrevették, hogy a Nílus árterületein burjánzó egyik nádfajta megfelelően szárított levelei a szál irányban egymásra keresztbe fektetve és összeragasztva olyan anyagot adnak, ami tartós, könnyen kezelhető és amire festékkel a PAPok időtálló BETŰ jeleket tudtak írni. Az eredmény, a PAP-ÍRÁS, egyúttal neve lett az írást hordozó anyagnak, a papirusznak is. Mezopotámiában viszont arra jöttek rá, hogy nedves anyagba megfelelően hegyezett NÁDdal könnyen lehetett ÉK alakú jeleket nyomkodni. Az így teleírt agyaglapot aztán kiégették cseréppé, azaz KEMÉNY LAPpá s ez az örökké tartó KŐTÁBLA elpusztíthatatlan okmány maradt. Mezopotámiában a Kőtábla szó lett a gondolatközlés grafikus formájának megnevezése az ÉKÍRÁSon felül.

Mivel az írás kezdetben nagyon hosszú tanulási időt igényelt, ezért csak az lehetett IRNOKká, aki megfelelő szabad idővel rendelkezett: királyfiak meg papok (94m. I. 123), csupa nagyurak. Hogy eredetileg ez a felsőbb társadalmi réteg gyakorolta az írást, annak nyoma megmaradt az elnevezésekben, mert az úr szó ÍR, RÓ alakja lett a művelet megjelölésére szolgáló kifejezés a magyar nyelvekben, Egyiptomban és Mezopotámiában egyaránt (17m. 36, 83). Ugyanebből a tőből eredt az IRÁS, IRAT, ÁTÍRÁS és egyéb szavak. Az írót azonban szerepének megfelelően nagyon jellemzően TUDÓnak is nevezték és ugyanezt a megjelölést egyidejűleg ,magas rangú pap' értelemben is használták (187m. 221; 113m. 107, 280; 91m. 705). Az írás akkor is megmaradt előkelő foglalkozásnak, amikor már szélesebb körben is elterjedt. Egyiptom egyik főírnoka például azt tanácsolta fiának, hogy katonai pályára ne lépjen, hanem csakis írnok legyen belőle (129m. II. 90). Egy másik gondos apa meg is indokolta: Csak írnoknak menj, mert az írnok a legnagyobb úr (129m. II. 66). A közfelfogást jól tükrözi egy harmadik apa mondása, aki a fiát elvíve az iskolába, meghagyta neki: Aztán igyekezz ám tanulni! Nincs a világon semmi, ami a tanulással fölérne. Mert ha csak egy napig is mégy az iskolába, az már egész életre szóló nyereség. (91m. 467).

Amikor az írást a feltalálóktól más népek is eltanulták és a maguk nyelvéhez igazították, az eredeti magyar műszavak már évezredek óta használatban voltak. Ezért természetes, hogy amikor ezek az írást még nem ismerők a számukra új fogalmat megjelölték, arra azt a kifejezést használták, ami tanulási területükön forgalomban volt. A héberek és arabok az írást három mássalhangzóval K-T-B jelölik és azt hangzósítva KATABnak: Kőtáblának mondják. A görögök azt a föníciai várost, amely az írásra használt alapanyag gyártásával és kivitelével nagyban foglalkozott, Papíros városnak nevezték s lágyított hangokkal BYBLOSnak (papilos) mondták. A nyugati világ itt ismerkedett meg a papírosból készített köteggel, a könyvvel is, s azt is biblosnak mondták; így lett a szent írásokat tartalmazó könyv neve is BIBLIA. Indiában az oda bevándorolt iráni eredetű Szemes nappapok, a szemisten papjai terjesztették el az írás egyik fajtáját és az általuk írt könyveket úgy nevezik SAMSKRTA (R alatt kis karikával). A kifejezés hangzósítva annyi mint "szemesek irata". (16) Amikor a keleti germánok egyes ágai megtanultak írni, a műveletet a ,Póni' magyar igéből vett RUNA szóval jelezték. A magyar népek papíros (papírás) kifejezését a világ minden népe átvette és mind a mai napig PAPIR az íráshordozó anyag neve. Azt is megfigyelhettük, hogy ír, ró szavunk jellemző R hangja majdnem minden európai nép írást jelentő szavának alkatrésze.

Ha már most az írás eredetével kapcsolatban észlelt dolgokat összegezzük és figyelemmel vagyunk a feltalálás helyére, a legrégibb írásjelek (ad, kap, akar, kér) értelmére, továbbá az írásra vonatkozó egész terminológiára, ami mind magyar szó, magyar kifejezés, szinte feleslegesnek látszik feltenni a kérdést, hogy melyik népnek köszönheti az emberiség az utóbbi tízezer esztendő legnagyobb találmányát. De a hangsúlyozás céljából mégis mondjuk meg világosan, hogy az írás magyar találmány, az Őshazában élt magyar nyelvű népek alkotása.

AZ ŐSHAZAI ÍRÁSMÓDOK ALAPELVEI, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÁBÉCÉS ÁTÍRÁS

Az alapelvek. - A Régi Keleten, az időszámításunkat megelőző évezredekben négyféle írásmód volt használatban: 1. a kezdetben mindenütt alkalmazott tiszta képírás, 2. az abból származott egyiptomi hieroglifikus írás, 3. az ugyancsak képírásból eredt, de attól alakilag nagyon eltávolodott mezopotámiai ékírás és 4. a fejlődés magas fokát jelentő rovásírás (16bis) Ezek az írásmódok azonban csupán technikai kivitelezésben: az írást hordozó anyag, a betűkészlet és íróeszköz tekintetében különböznek egymástól; elvi felépítésük, rendszerük ugyanaz. Közös jellemvonásuk, hogy az írásjelekből alkotott szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva és hiányoznak a mondatokat egymástól elkülönítő írásjelek is. Az írásjeleket sem rakták szükségszerűen vízszintes vonalra. Elhelyezhették azokat merőleges vonal mentén, spirálisan vagy blokkszerűen. A mai írásmódhoz való közeledésnek néhány jelét azonban már korán észrevesszük. A képírásban például, amikor a király trónneveit felsorolják, azokat néha külön csoportba tömörítik, az egyes neveket ovális keretbe foglalva. A rovásban egyes íróknál az a szokás is megfigyelhető, hogy a szavakat vagy kifejezéseket egymástól egy-egy közbeiktatott ponttal elválasztották.

Mind a négy keleti írásfajta tudósai úgy vélekedtek, hogy elég a mássalhangzókat jelölni, de a magánhangzókat nem szükséges. Minden mássalhangzóban ugyanis, mint neve is mondja, eleve benne foglaltatik a magánhangzó. A T kiejtése Té, a K kiejtése Ká, Ke, az M kiejtése Ma, Me, az N kiejtése Na, Ne vagy fordítva:eT,eK, aK, eM, eN. A magánhangzó jelölése voltaképpen csak a kritikus pontokon látszott kívánatosnak. Mind a négy írásmódban mindent úgy írtak, amint kiejtették, nem pedig a szó nyelvtani formája szerint. Szóval az írás fonetikus volt (akárcsak a mai gyorsírásban) és nem etimológikus (mint az ábécés írásban). Következésképpen ezt a szót: imádság, nem d-vel írták, hanem t-vel, így: imátsák, még inkább imásák, de természetesen ékezet nélküli magánhangzókkal. Ha a magánhangzókat is kihagyjuk, akkor jutunk még közelebb a legrégibb írásmódhoz, aminek feloldását így jelezhetjük: iM-áT-Sá-K, amit aztán az olvasónak kellett helyesen kimondani, elhagyva a felesleges részeket és a hangharmónia alapján rendbe szedve a dolgot.

Egyes írásjelek egyidejűleg több hangértéket képviselhettek. Megtarthatták ősidőkben használt képírásbeli szóértéküket, mint az ,ad' mozdulatban tartott kéz, de használhatták az ,ad' hangcsoport jelzésére is bármely alkalmas szóban, mint például a ,halAD' igében, végül állhattak egyszerűen mássalhangzó értékben, példánk esetében mint D (vagy ikerhangja T). Műszavakat használva, a polyvalens írásjel az első esetben ideogram másodikban syllabum, a harmadik esetben phonogram. Ebből a háromféleségből azonban nem szokott szükségszerűen zavar keletkezni, mert a szövegből vagy az azt kiegészítő valaminő mozzanatból meg lehetett tudni, hogy melyik feloldást kellett alkalmazni. Ugyanígy meg lehetett tudni, hogy az ikerhangokra alkalmazott közös jelet (T = D, P = B) mikor Kellett kemény és mikor lágy hangzóval kiejteni, tehát mikor volt T és mikor D.

Külön figyelmet érdemel az elvont fogalmak egyik gyakran alkalmazott írásmódja. Ez úgy történt, hogy az elvont fogalom írására egy, a szóval azonosan hangzó tárgy képét rajzolták le. Az írásnak ezt a módszerét az egybehangzás (assonancia) módszerének nevezik. Ezzel kapcsolatban már említettük a hal példáját, amelynek képbetűje mint ideogramm jelentette az állatot (hal), de az egybehangzás alapján használatos volt a halál (hal) és alvás (hál) elvont fogalom írására is. Hasonló módon a lerajzolt kéz KETE alkalmas volt a ,2' számfogalom írására. A dominókon szereplő öt kis karika (UR) rajza ,öt úr', olvasható volt Út-Úr értelemben, mivel az 5 régen UT-nak hangzott, és alkalmas volt a napisten nevének írására Útúr minőségében. Az asszonancia szerepét az egyiptomi írásban régóta ismerik és a szakkönyvek bőven ismertetik (93m. 42; 37m. 233, 266; 129m. 1. 74; v.ö. 25m. 58 No. 69). Az elvont fogalmak írásának ez a módszere a mezopotámiai ékírásban is gyakori, mint S. Kramer is hangsúlyozza, aki ad is számunkra egy igen tanulságos példát. Szerinte a ,hal' írásjele Szemúr országában alkalmas volt a ,ha' írására, tehát a feltételes mód kifejezésére (114 l. 59, 110 sk). Az asszonancia alkalmazása a legsúlyosabb bizonyítékok egyike arra, hogy a közel- keleti írás és kultúrnyelv az ókorban valóban - magyar írás és magyar nyelv volt. Más nyelvben ugyanis nem létezik olyan egybehangzás, mint aminőt a ,hal' és ,kete' szóval kapcsolatban említettünk. Meg is jegyezte az egyik ókori történész, hogy az ékírás a szumír nyelv géniuszához illesztett írás volt (it suited to the genius of the Sumerian language, 91m. 640).

Mind a négy írásrendszerben a biztonsági zárak ellenére tág tere nyílt a félreolvasásnak. Az említett imádság szó iM-áT aS-áK jegyeit lehetett például így is hangzósítani Ma-T-S-Ka és aztán ,macskának' olvasni. Az írnokok tanítói nagyon is jól tudták, hogy könnyű ilyen módon félreértést okozni. Ezért nem egyszer megtréfálták növendékeiket, olyan mondatokat diktálva nekik, amelyek írásjegyeit így is meg amúgy is lehetett olvasni. Ezt a mondatot: "Egész héten a babot szedték", ha csak a mássalhangzókat írták ki, így is olvashatták: Egész héten a papot szidták. (17) Az ilyen buktatók elkerülésére azonban megvolt az orvosság. Amikor kétes olvasás esete forgott fenn, az illető íráscsoporthoz egy pótjelet vagy pótképet illesztettek, ami figyelmeztette az olvasót, a megfelelő hangzósításra. Az idézett babszedés esetében például a szó elejére vagy végére illesztett növény rajza elég lett volna a félreértés elkerülésére. Vagy pedig ha tényleg a papok szidását akarták volna mondani, hozzátehették volna a pap valamelyik jelét, például a verebet. A papot nevezték HAB- nak is, éppígy mint a vizet, amivel szertartásait végezte. Ha a ,hab' jelével a papot értették, ahhoz egy pótjelet, egy embert rajzoltak; ha viszont a vizet gondolták, ugyanoda egy folyadékkal telt edényt rajzoltak. Az ilyen pótjelek az értelem meghatározására szolgáltak és a szakkönyvek azokat determinatívum néven említik. A mezopotámiai ékírásban ezek az értelemmeghatározó jelek általában a vonatkozó szó írásjelei előtt állnak, az egyiptomiban azok után (91m. 647). A tanulóknak diktált kétértelmű mondatok éppen azt szolgálták, hogy próbára tegyék őket, képesek-e a megfelelő figyelmeztető jeleket, a determinatívumokat helyesen alkalmazni.

A négy írásmód közös elvei tehát ezek: 1. a szavak értelme a mássalhangzókon alapszik és a magánhangzók szerepe alárendelt, 2. mind a négy írásmód a fonetikus írást követi, 3. az elvont szavak írásában nagy szerepet játszik a szavak összecsengése és 4. az értelemmeghatározó jelek a helyes olvasást biztosítják.

Az olvasásra és átírásra vonatkozó útmutatások. - Ha valaki már ismeri az ókori írásmódok elveit, tudja miként kell a mássalhangzókat hangzósítani, képes a hangharmónia szerint a szavakat 'kiolvasni, mindez még nem elegendő, hogy nekiláthasson az olvasásnak. Annak is megvan a maga külön technikája, apró-cseprő fogása, amiket jó szem előtt tartani, megismételni, mert ezekről a kézikönyvek nem szólnak. Amikor egy-egy régi írással írt szöveggel állunk szemben, első dolog megállapítani, hol kezdődik a szöveg, vagyis honnan kell az olvasást elkezdeni és milyen irányban haladva kell folytatni. A kezdet az írott és legtöbbször négyszögletes lapnak valamelyik sarkában van. Ha a szöveg kör alakban vagy spirálisan helyezkedik el, majdnem mindig találunk valami külön jelet, ami nem szükségszerűen írásjel, ami a kezdetre felhívja a figyelmet. De van más támpontunk is. Az író sora elején a jeleket még elég tágasan helyezi el, de amint a vége felé közeledik és látja a hely szűkét, tömöríteni kezdi betűit, azokat egymáshoz közelebb írja, kisebbre méretezi, rövidít, és egymásba ír. Az olvasást mindig azzal az iránnyal szembehaladva kell végezni, amerre a rajzolt figurák, emberek, állatok, madarak néznek. Ha tehát ezek a figurák bal felé néznek, akkor az olvasás balról jobbra halad; ha viszont a figurák jobb felé néznek, az olvasás jobbról balra halad.

A következő lépés az írásjelek szavakba tagolása. Ha erre nincs külön útmutatás - ovális keret, pont, térköz vagy egyéb választójel - próbálgatással érhetünk célt, az írás és a nyelv elvei szerint tapogatózva Mivel az írnokok a sor végén a szavakat csak ritkán szokták elválasztani ezen az alapon feltehető, hogy minden sor végén egy-egy szó befejeződik és minden következő sorban új szó kezdődik. További támpont a jelek szavakba tagolására az esetleges értelemmeghatározó. Azt is tudjuk, hogy a magyar nyelv bizonyos ragokat elég sűrűn alkalmaz, mint például többes szám k ragját, amire az egyiptomiban külön írásjel szolgált. Valahányszor tehát egy ilyen különleges szóvégi k-t látunk a szövegben, feltehetjük hogy azzal a jellel egy szó befejeződik, utána tehát megint új szó jön. Ugyanígy segíthet bennünket a tárgyeset t ragja és a többi rag. Ha aztán egy-egy szót biztosan felismertünk, elolvastunk és meg is értettünk, a továbbiakban már a mondat értelme és a nyelv szelleme gördíti előre az olvasást. Mondjuk például felfedeztünk egy tárgyas igét, ,tettek', akkor biztosan kereshetjük a többes számú hozzá illő alanyt, kik?, és a logikai kiegészítő részt, mit? (ami egy t-vel végződő szó) és így tovább.

Újabb és néha leküzdhetetlen akadály, hogy nem tudjuk a neveket és címeket pontosan elolvasni, mert nem értjük azokat. E tekintetben csak a véletlen segíthet rajtunk, vagy széleskörű ókori történeti tárgyismeretünk. Jó példa erre a fiatalon elhunyt egyiptomi uralkodó, Tutenkamén egyik királycíme, amelynek írásjeleit így hangzósították: NEB KHEPERU RE. Nem sokat értettek belőle. A véletlen aztán úgy hozta magával, hogy a király címét ékírásos grafikával is megtalálták, amit ábécével így oldottak fel: NIB KHURA RIYA (172m. 5). A nem magyarok tudománya itt aztán megállt. Mi egy lépéssel tovább is mehetünk, mert az angolos átírásból megtudjuk, hogy Tutenkamén magát NAP-KI-RÁLYnak címezte. Vagyis jelen esetben a KHEPERE nem ideogramm értelemben áll, hanem csak szótag értelemben (KI), és a NEB, NIB helyes vokalizálása Nap. Az olvasás értelme felől nem forog fenn kétség, mert köztudomású, hogy az egyiptomi ):irályok magukat a napistentől származtatták és a napkirály címet rendszeresen használták.

Általában csak a magyarul tudó ember döntheti el helyesen, hogy mikor, hová, milyen magánhangzót kell a mássalhangzókhoz hozzáfűzni, azaz miként kell azokat hangzósítani. Ebben segíti nyelvérzéke, amely a feloldást a hangharmónia szabálya szerint szinte önműködőleg eligazítja. A hangzósításban a hangharmónia törvényét a nem magyar kutatók is alkalmazzák, de a már ismertetett okok miatt igen bizonytalanul. Egyesek úgy próbálják kikerülni a veszélyt, illetve a felelősséget magukról elhárítani, hogy minden mássalhangzóhoz, ott ahol az ő nyelvükön való kiejthetés végett ezt szükségesnek ítélik, egyszerűen ,e' magánhangzót fűznek (25zn. 35). A K-P-R jeleket például KHEPERE alakban írják át. Mások úgy kerülik meg a dolgot, hogy egyáltalában nem hangzósítanak, hanem csupán a ténylegesen kiírt mássalhangzókat írják át ábécére: K.PR. A kérdéssel foglalkozó magyar kutatónak ismernie kell ezeket a szokásokat, mert csak így lesz képes az általuk elolvasott és ábécére átírt szövegeket felhasználni. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy az ikerhangoknak közös a jelük, tehát nekünk kell eldönteni, hogy az átírásban melyiket kell használnunk, a lágy vagy a kemény hangot. Azt is jó tudni, hogy a régi helyesírás szerint, amely fonetikus volt, nem kellett a mássalhangzókat kétszer kiírni, ha azok szóösszetételben egymás mellé kerültek. Tehát ez a szó ,nappálya', NAPAJA alakban fog elénk bukkanni; ,A Mén-nem őse' AMENEMESE formát fog ölteni. Amikor viszont orrhangról van szó, mint leginkább az nk összekerülésekor (munka, adunk, iszunk), az N hang kimarad az írásból. De a mi ábécés átírásunkban, amely etimológikus, a kihagyott hangot jelölnünk kell, úgy mint ma írjuk a szót.

Újabb kérdés, ki kell-e hagyni az olvasásból az értelemmeghatározókat? Ellentétben a szakmunkákban található útmutatással, amely a ki nem olvasást szabályként állítja, mi úgy találjuk, hogy az értelemmeghatározót minden olyan esetben ki kell olvasni, amikor nem felesleges, következésképpen az ábécés átírásban is szerepeltetni kell. A ,fa' értelemmeghatározó elhagyásával az almafa, körtefa, diófa, stb. nem volna világos. Ugyanígy vagyunk az ,úr' determinatívummal is, annak elhagyásával nem volna érthető az Égúr, Szemúr, Útúr, Honúr név. Vannak olyan régiségkutatók, mint a nagy szaktekintélynek tartott Sir Wallis Budge, akik a determinatívumokba egészen belezavarodnak és a sokszor ismétlődő ragokat is értelemmeghatározónak vélik, olvasásukban következetesen mellőzik és átírásaikban nem szerepeltetik. Hogy ez a tévedés hová vezet, könnyű belátni.

Az ábécés betűkkel való átírásról s a vele kapcsolatos zűrzavarról már szóltunk Az adott körülmények között kézenfekvő, hogy erre a célra a magyar helyesírást kell használnunk, mert egyedül ezzel a helyesírással lehet az ókori hangállományt hitelesen tükrözni. Azt is hozzátehetjük, hogy az átírásban az etimológiai helyesírást kell követnünk, mert a szavak fonetikus grafikája érthetetlenségeket okozna. Ez is teljesen indokolt, hiszen kiejtésünkben ma is ,könyftárt' ,nyelftant' és imátkozunkot' mondunk, tájszólásunkban ,ócsó ződ főzeléket vásállunk', de mégis könyvtárt, nyelvtant és imádkozunkat írunk és olcsó zöld főzeléket vásárolunk. Hogy azonban átírásunk mégis érzékeltesse a régi szöveg írásmódját és nyelvészeti célokra is használható legyen, bizonyos tipográfiai jelzést használunk Az eredeti szövegben kiírt, azaz írásjelekkel jelölt hangokat nagybetűkkel adjuk. Ha egy magánhangzó biztosan benne foglaltatik a szótagban vagy az is ki van írva, azt is nagybetűvel közöljük. De a szövegekben ki nem írt, hanem az írás elvei szerint kipótolandó magánhangzókat kisbetűt kel adjuk. Az egy-egy szót alkotó írásjeleket, hogy összetartozás átírásunkban- érzékeltessük, kötőjellel 'kapcsoljuk egybe. Ha egy másik írásjel be van olvasztva, közös szárra van szerelve, a két írásjelet nagybetűvel adjuk, de közéjük egy pontot helyez. Ennyi magyarázat bőven elegendő ahhoz, hogy most már magukat a szövegeket vegyük elő és azokat olvassuk.

ROVÁSJELEKKEL ÍRT KELETI MAGYAR NYELVEMLÉKEK

Lelőhelyei. - A rovásjelekkel írt és a Kr. előtti időkből származó magyar nyelvemlékek első nagyobb csoportját a Vörös-tenger déli partvidékén találjuk, főleg a jelenlegi Etiópiának Eritrea és Tigré nevű- tartományaiban, valamint az arábiai oldalon. A bemutatásra kerülő emlékek zöme arról a területről került elő, amely keleti oldalával a Vörös-tengerre támaszkodik (ld. 2. táblát). Ez a tengerparti oldal kb. 300 km hosszú és a Massuah nevű kikötőtől délkeletre a Dankáli sivatagig ér. A terület délnyugati irányban, a szárazföld belseje felé Axum és Nazare városáig nyúlik. A vidék legnagyobb városa a nagy történelmi múltra visszatekintő Axum, angolosan Aksum, hajdan az Axumi Királyság fővárosa. Az itt talált szövegek általában kőbe vannak vésve, de néhány aranyérmen szerepel. A nyelvemlékek pontos keletkezési idejét a régészek eddig nem tudták megállapítani. Csak annyi a biztos, hogy a szövegek elkészítésére használt írásjelek az időszámítás előtti 8. századtól kezdve voltak forgalomban, ami szerint az emlékek keletkezési ideje a Kr. e. I. évezred elejére volna teendő (52m. I. 48 sk 114).

A Vörös-tenger környékén sok a magyar értelmű helynév. Az egész partvidéket hajdan HABAS-HAN =Habos Hon néven nevezték, utalva víz melletti elhelyezkedésére. Ebből a magyar névből eredt Etiópia második neve: Abyssina (52m. I. 44). Sokszor előfordul itt a Hungar és Magyar név is, mint egyik korábbi fejezetünkben erre rámutattunk. Rajtuk kívül megtaláljuk az itteni helynevekben a Szem, Mén, Hon, Nap, Ég és Had szavainkat is, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Axumban az istent a nap (nappali nap) és a hold (éjjeli nap) képében tisztelték Szem, Szemes, Szemúr néven. Maga a város is az égi istennek volt szentelve s neve AK-SUM: Égi Szem vagy Égszem. Más földrajzi nevekben is előfordul a ,szem', mint a SAM-HAR: Szemúr tartomány nevében; SAMRE: Szemúr; SAM-I-EN: Szemi Hon és A-SM-RA: A Szemúr városok nevében. Történelmi szerepéről híres a tengerparti MASSUAH: Messiás vagy Messzi Jós, ahova a Kr. e. III. évezred folyamán a mezopotámiai SUMER: Szemúr országból előkelő zarándoklat érkezett az égi vallás tudományának és szertartásainak pontosabb megismerése céljából. A szóban forgó területen megemlítendő még MATARA: Magyar és a közelében lévő DERA ahol magyar nyelvű szövegek kerültek elő. A magyar eredetű helyneveké sokaságából ítélve, az Axumi Királyságot a haboshoni (Vörös-tenger környéki) magyar élet kulturális és politikai középpontjának kell tekintenünk. Nem csoda, ha itt több a magyar nyelvemléket találunk.

A rovásjelekkel készített régi keleti magyar nyelvemlékek második nagyobb csoportját a Földközi-tenger keleti partvidékén találjuk: Szíria, Fönícia és Kánaán területén, valamint az innen keletre és északra eső hettita vidéken (ld. 2. táblát). Ezek az emlékek is a Kr. e. I. évezredből származnak, némelyek talán még ennél is korábbi időből. Itt is sok a magyar eredetű földrajzi név, amire más vonatkozásban fogunk rámutatni. Ez a vidék, a tudósok megállapítása szerint lakossága javarészét a Vörös-tenger mellékéről kapta. E második csoportba tartozó magyar nyelvemlékeket fenicei néven fogjuk említeni, szemben a haboshoni nyelvemlékekkel.

A haboshoni és fenicei nyelvemlékek írásjelei hasonlítanak a Duna-Tisza vidéki székely- hun-magyar rovásjelekhez. A jelek hangértéke azonban, egy két egyezéstől eltekintve, különbözik. A használt jeleket hangértékükkel együtt a 10. sz, táblánkon mutatjuk be, amit az idevágó munkák alapján állítottunk össze (162m. 157; 52m. I. 114; 2m. 191-193; 96m. 48, 65). Táblázatunkban a jelek a .balról jobbra haladó írásban felvett formát mutatják. Amikor tehát az írás ellenkező irányban halad, a forduló jelek (G, K, L, M, N" R) tükörképeikkel szerepelnek. E tekintetben azonban nincs következetesség: a fenicei gyakorlatban például a jelek nem fordulnak, hanem mindig egyformán szerepelnek.

1. sz. haboshoni nyelvemlék. - Ezen a kőtáblán (52m. I. 59), amit 10. táblánkon alul mutatunk be, csak egyetlen egy szó írás van. Jeleit balról jobbra olvassuk, hangzós átírásuk Na-P-oT-HO.N: -Napotthon.- Olyan ország, ahol az égben lakó istent a nap képében imádják. Az olvasást megerősíti a szöveget kísérő képírás. A felső sávban ugyanis 5 tehenet látunk, régiesen UTEHEN, ami összecseng az ,otthon' szóval. Az alsó sávban látható indás díszítés mindegyik ága szintén öt öblöt alkot s a szimmetria tengelyében ott is egy tehén képe szerepel, így az összecsengés alapján ez is az ,otthon' szót írja. A tehenek szeme aránytalanul nagyra van rajzolva, mert a szem a napisten (Szemes, Szemúr) jelképe. Így a szöveghez mellékelt képírás a Napotthon párhuzamos nevét is megmondja: -Szemotthon.- Eredményünk ugyan csak egyetlen egy szó, de az magyar és fontos. A Napotthont a kézikönyvek és lexikonok NABATHAN grafikával adják. Elmondják róla, hogy az az Arábi- félszigeten lévő ország, lakói a nabathaniak. Az idézett okmányból most megtudtuk, hogy ezek a titokzatos nabathaniak magyar emberek voltak.

2. sz. haboshoni nyelvemlék. - Ez a két sorra terjedő szöveg a Déra város határában talált oltár kövén szerepel. Képét (52m. I. 79) 11. táblánk alsó részén közöljük. Az oltár a lakóház alakját idézi, ajtókat látunk, középütt fenn a tetőt és az utóbbi alatt a hold k megjelenési formáját: a teliholdat és a félholdat. E két utóbb mindegyike rovásjel s a napisten (holdisten) ELU-RA: Elő 'Úr- . írja. Ha az. isten nevét a házzal összekapcsoljuk, a kép azt sugalmazza hogy az oltár az élő isten háza, abban lakik az egek ura. Ezzel kapcsolatban észrevehetjük, hogy a magyar népek ez ősi istenábrázolását a katolikus vallás átvette és mai napig használja. Az oltárszekrény ebben a vallásban is egy kis ház alakját idézi, abban lakik az Élő Isten, és szimbóluma az ugyancsak hold alakú kerek ostya, amit a szentségtartóban félhold alakú csíptető tart ugyanolyan merőleges helyzetben, amit ezt a pogánykori oltárképen látjuk. Sokszor tapasztaljuk még e munka során, hogy a keresztény szimbolika és rítus az ősi magyar vallás szimbolikájának és rítusának egyenes folytatása. A kutatások ezen a téren meglepő dolgokra hívják fel figyelmünket és sok mindenre magyarázatot találunk, aminek eredetét és okát eddig nem értettük. Az oltáron szereplő írás felső sorát balról jobbra, alsó sorát pedig jobbról balra kell olvasni, amint a forduló jelekből megállapítható. Az idő az alsó sor jobb szélén két írásjelet megrongált, de azok az értelem útmutatása alapján pótolhatók. A jeleket szavakba tagolva 14. sz. táblánkon a 1. sz. alatt megismételtük. Átírásunk ábécével így: íGY J-E-N ELO-RE Jo.M-E-eK Le-M-E-Ze; 2. sor: Ne-Ha (ez a két pótolt írásjegy) H-I-Na-Da Ja-aR. Mai helyesírással: Így jön előre Jóménnek lemeze; néha hányada jár. A szöveg olyan világos és olyan tőrőlmetszett magyarsággal szól hozzánk, mintha csak ma írták volna. Semmi magyarázatra sincs szükségünk, hogy megértsük. Az olvasás helyességét a kísérő kép ezúttal is megerősíti.

3. sz. haboshoni nyelvemlék. - Ez a magyar nyelvemlék egy négyszögletű vékony bronzrúd egyik oldalán szerepel (52m. I. 84) és 11. táblánkon mutatjuk be. A rúd közepe táján derékszögben meg van hajlítva és a hajláshoz egy fogantyú csatlakozik. Azt mondják a leletről, hogy valamelyik axumi király jogara (sceptere) volt, tekintve, hogy más afrikai vidéken is használnak mind a mai napig különleges alakú hatalmi jelvényeket. A felirat szép apró betűit alulról felfelé menő sorrendben olvassuk, akként tagolva szavakba, amint 14. sz. táblánkon a második szám alatt bemutatjuk. Betű szerinti ábécés átírása ez: Jo-Ma-Li Ló-Fő Jo-Ga-Ra. A-L-Ja Ta-Li-Z-Má (n): Já-K-O-B (Bo)-T-Ja. Má-Si-K A-Ja E SZe-Gé-N-J öR-Dö-Gé. Mai helyesírásunkkal: Jómáli lófő jogara. Alja talizmán: Jákob botja. Másik alja e szegény ördögé.

4. sz. haboshoni nyelvemlék. - Ezt is Déra határában találták, nem messze a már említett kis oltártól (52m. I. 81). A szobor 50 cm magas, kemény mészkőből van faragva és támla nélküli széken ülő embert ábrázol, aki mindkét térdén egy-egy edényt tart kezében (ld., 12. sz. táblánkat). Ruhája egyszerű, mindössze pontokból alakított karikák díszítik. Lábán nem visel sarut, tekintetét mereven az égre szegezi. Írásjeleit a felső sorban jobbról balra, az alsó sorban balról jobbra olvassuk, akként tagolva szavakba, amint 14. táblánkon harmadik azám alatt bemutatjuk, ábécés átírása így: (1. sor) I-Te-Na Mi Jó aTY-á(n)K Fe-Lé(2.sor) I-Má-Da Ló-Fő, mai helyesírásunkkal " Itten a mi jó Atyánk felé imád a lófő. A ruháján lévő apró KEREK jelek ezt írják képírással: Kérek. Vajon mit? Azt az edény, meg a kéz mondja. Az edény egyik ilyen fajta alakja a képírásban a PES, PIS hangcsoportot írja (25m. 76 No. 69), amihez a kezet KET hozzáadva megtudjuk, hogy az ábrázolt lófő, bizonyára egy főpap, ezt mondja a szemlélőnek: KEREK PISe-KET: Kérek pénzeket! További feltűnő mozzanat a ruha alját befejező rojtos dísz, a szék, amin ül, meg mezítelen lába. A rojtos dísz a képírásban APER (25m. 84 No. 48), a szék SEK s a mezítelen láb BA (25m. 59 No. 103 és v.ö. u.o. 105-107) APER-SEK-BE, A perselyekbe. Minden együtt: Pénzeket kérek a perselyekbe.

E szoborral kapcsolatban érdemes egy kis kirándulást tennünk a Balti tenger partvidékén élő magyarral rokon népekhez. Az ő vallási szokásaik között találunk ugyanis valami egészen hasonlót. Skandináv leírások szerint volt a Baltikumban a bőr-mének vagyis állati bőrökkel, szőrmékkel kereskedő emberek földjén egy templom, s abban történetesen éppen Jómáli isten szobra állott. Ez a szobor is ülő embert ábrázolt, aki térdén hasonló módon két ezüst csészét tartott és nyakában feltűnő nagy arany karikát viselt (116m. 30). A szobor tehát a haboshoni emlék szakasztott mása! Egy másik feljegyzés szerint, Szent Olaf parancsára 1026-ban két keresztény pap látogatta meg a bőrmének földjét. A látottakról többek között ezt jelentették: Ott állt továbbá (a templomban) Jómáli hatalmas bálványképe, térdén pénzzel teli ezüstcsésze, nyakában vastag karika (116m. 32). Ez is pontos ismétlése az őshazai magyar szobornak. A többi finnugor népnél is voltak szent helyek: Kerítéssel körülvett berkek voltak ezek, közepükön néhány oszloptól tartott fatetőzet és ez alatt asztalok és padok. Tölgy- vagy nyírfán... áldozati állatok bőre függött (116m. 33). Ezeket az áldozati berkeket a cseremiszek, csuvasok és votjákok KIREMET, KEREMET névvel nevezték (116m. 40,. 46). Nem véletlenül egyezik ez a név meg a nyakba akasztott kerek szimbólum a ,kérek' magyar szóval. Ezeken a kérő helyeken (kér + met = kérő hely) elhangzott imák ugyanis csupa kérést tartalmaztak. A mordvinok papja például így imádkozott: -Íme, sütöttünk- főztünk Karamad nevében, - ma van Karamad ünnepe... Neked hoztuk e ludat és tyúkot! Adj nekünk jó egészséget, hosszú életet, nekünk és gyermekeinknek! Őrizz meg minket a haláltól, a rossz óráktól, oltalmazd meg kegyesen állatainkat, adj erőt, adj szíverősítő táplálékot, add, hogy növekedjék a gabona, hogy halottainknak emlékünnepet rendezhessünk, tisztítsd meg őket a föld porától! (116m. 280). Ez a meglepő párhuzam az Európa északi részében lakó finnugor népek és a Vörös-tenger mentén lakó ősmagyar népek vallási élete között, azzal végződik, hogy a jelenetet leíró tudós hozzáfűzi: a kiremet, keremet szó valószínűleg afrikai (arab) eredetű (116m. 45). Itt tehát kétségtelenül egy olyan szálat találtunk, amely az Európába került magyar származású népek történetét a közös ős-keleti magyar hazához kapcsolja.

5. sz. haboshoni nyelvemlék. - Déra és Asmara között félúton van a Matara nevű falu. Annak határában egy keskeny és sík mezőn egy 6 m magas kőoszlopot találtak (52m. I. 203), amit 13. sz. táblánkon mutatunk be, alul. Az oszlopba legmagasabb helyen az égi isten jelképe, szem van bevésve, lejjebb a telihold és a félhold alakja, s ez a három írásjel a szöveg értelme szerint bizonyára ezt írja: Lát az Élő- Ra. Lejjebb, ember magasságban négy sor írás következik A sorokat balról jobbra kell olvasni miként 14. táblánkon 4. sz. alatt szavakba tagolva megismételtük. Az utolsó sor végéről idők folyamán lepattant a befejező írásjel, de ezt (egy V) az értelem alapján pótolni tudjuk. A szöveg hangzós átírása ez: 1 Ze-Ma-TYa La-aT-Ja aZ E-G-Bu-L; 2. E-Ga-Z Je-Le E-Be Va(n) Va-aJ-Va; SZe- 3.-Me P-iR.oS aM-eZ-őT éJ-E Vé-Di; 4. E-L-oD Ne-Je V-ER.Te Be Lá-NYá-Va(l). Mai helyesírással: Szentatya látja az égből, igaz jele ebbe van vájva. Szeme piros, a mezőt éjjel védi. Előd neje verte be lányával.

6. és 7. sz. haboshoni nyelvemlék. - Az axumi papkirályoktól két arany érem is korunkra maradt. Mindegyik az akkor uralkodott király mellképét ábrázolja, amit kör alakban írásjelek öveznek (52m. I. 279, 280). Az arany érmek szövegét már többen megpróbálták elolvasni, de nem tudtak elfogadható eredményre jutni, mert azt görögül akarták megszólaltatni. Azonban hiába forgatták az írást, olvasták jobbról vagy balról kezdve, vagy ökörszántás módjára, a görög szöveg sehogysem született meg. A tudósok az írnokot vádolták, hogy nem volt kellőleg képzett, összekeverte a jeleket és túl sokat rövidített. Aki erős rövidítést állapított meg, neki is fogott a szöveg kiegészítéséhez és az általa észlelt 12 jelhez (a kereszt alakú T jeleket nem tekintette írásjeleknek) 56 másik betűt toldott. Ezen a módon előállt a görög szöveg: "Királyok királya, a fenséges, győzelmes és hatalmas, az axumiták isten kegyelméből való ura" (52m. I. 279). A javasolt megoldást senki sem vette komolyan; az érmek felirata megmaradt rejtélynek.

Ha az Égszem (Axum) királyság területén már annyi más magyar nyelvű szöveget találtunk, nagy a valószínűség arra, hogy az ország fővárosából eredő és a királyt ábrázoló érmeken is magyar szöveg szerepel. Ezzel az elgondolással kezdtük vizsgálni az óramutató járásával ellenkező irányban írt sorokat, kiindulva a királlyal szemben lévő kereszt után következő jellel (első érem 52m. I. 279. képe 13. táblánkon; szavakba tagolva a 14. táblán 5. helyen). Az írásjeleket hangzósan így írjuk át ábécével: UR-aL-Ma-aT Ke-Re-Ké Te-Te; áL-aM-oT N-I-ER-T: Uralmát kerekké tette, államot nyert. A másik arany érem felirata szintén az óramutató járásával ellenkező irányban halad (52m. I. 280; képét nem közöljük, szavakba tagolása 14. táblán 6. helyen), a 12 óra- helyzettől balra álló írásjellel kezdve. Hangzósan így írjuk át: ER-eK-RE-áT Ke-Re-Ké Te-Te; Ke-Rá-T N-I-ER-T: Eritreát kerekké tette, király(ság)ot nyert. Lehetséges, hogy ezek az érmek a görög befolyás kezdetét jelölik s ez esetben a ,kerek' szót ,görögnek' kell olvasnunk. Később ugyanis azt tapasztaljuk, hogy a görög nevet, amikor először írják le, kerek alakban szerepeltetik és a napisten Kerek Úr nevével kapcsolatban említik.

1. sz. fenicei nyelvemlék. - Cilíciában egy Kr. e. 5. századból eredő érmet találtak, amelynek mindkét oldalán négy-négy írásjel látható (182m. 349; 15. táblánk). Az első oldal írásjegyei rovásjelek, azokat az óramutató járásával ellenkező irányban olvassuk, így hangzósítva: Má- Ke-La Ra: Már kel a Ra, vagyis napkelte van, hajnalhasadás. A kísérő képen hatalmas szárnyakkal ellátott embert látunk (szárny a képírásban MA), aki hangsúlyozottan tartott karjaival (képírásban KAROK), a nap korongját (UR) tartja. Ezek a hangsúlyozott mozdulatok azt írják, hogy a felkelő nap a MA-KAROK ÚR- Magyarok ura.- Az érem hátsó lapján ezúttal valóban görög betűkkel, pontosan ki van írva a napisten neve: M-A-GaR, -Magyar- (az ógörög G írásjelére ld. 162m. 157). Ezen az oldalon is szerepel egy napszimbólum, a Phoenix madár képe, kiterjesztett szárnyakkal (MA) és erőteljes karmokkal (KAR), a képírás szabálya szerint ismételve a MA-KAR, "Magyar" nevet. Semmi kétség tehát, Cilíciában a napisten hívei magyar nyelvemléket hagytak hátra.

2. sz. fenicei nyelvemlék. - A Kr. e. 8. századból ered ez a gondos írással készített rovásszöveg (ld. a 15. tábla középső képét), amelyet Palesztinában a SILO: -Szálló- nevű alagút bejárata fölött véstek a sziklába (2m. 135). Palesztina ókori történésze szerint a szöveg elegáns, klasszikus héber nyelven van írva és az alagút sikeres befejezését írja le. Mi ezt a szöveget is magyarul olvassuk, de csak töredékeiben, mert a tábla tönkrement részén az írásjelek nem állapíthatók meg. A szöveget szavakba tagolva megismételtük 17. táblánkon fent, a törés helyét pontokkal jelölve. Az első három sort a törésig jobbról balra haladva így írjuk át: 1. (AZ) E-N-eQ-B-E Ve-Z-E E-J-E De-Bo-Ra E-N-eQ-eB-E Be-O-Va-D... 2. E-GY Re-Ze-N A-SZ Á-L R-O-Va Fa-Ba: O-V-D SZ-áL-áS-A-M-aT L-E-N... O éQ-eL A-SZ-oQ- 3.-R-A- Á-L R-O-Va: aK-I E-Je-T aZ iD-E Be-Z-áR-oM. Je-M-eN... Mai helyesírással: -(Az)énekbe vesző éjjel Debora énekébe beolvad. . . Egy részén az áll róva fára (falra?): Óvd szállásomat! Lenn... ó ékkel az áll róva, aki ijed, az(t) ide bezárom. Jemen. . . '

3.-sz. fenicei felirat. - Ez a szöveg Mesa moabi király emlékoszlopán szerepel, amit jelenleg a párizsi Louvreban őriznek (2m. 134. ld. 15. táblánkat, alul). Az oszlopot körülbelül Kr. e. 835-ben készítették és jobbról balra haladó 34 sor írást véstek rá. A moabinak mondott királyságról csak annyit tudnak, hogy Beor fia Béla alapította az időszámításunkat megelőző 13. században. Az állam a Holt-tenger déli sarka és a Vörös-tenger északi öble között terült el, meglehetősen kényes stratégiai helyzetben: nemzetközi útvonalak metszőpontján, minden természetes védelem nélkül. Nem akadtunk nyomára, hogy bárki is elolvasta volna ezt a roppant nehéz szöveget és eredményét közzé is tette volna. Tartalmáról mégis az a vélemény terjedt el, hogy abban a moabi király eldicsekszik Izrael felett aratott győzelmével (2m. 132; 87m. 420 sk; 142m. 135). A véleményt nyilván az asszíriai uralkodók szokása alapján alkották, akik győzelmükről dicsekvő feliratokat hagyták hátra, meg abból az egy szóból (ISRAEL), ami az ötödik sor kezdetén könnyen olvasható. Ez a nézet azonban sehogy sem illik bele az egykorú eseményekbe, mert éppen a fordítottja történt: Izrael pusztította el a kis moabi államot.

Figyelmünket a szövegre az államalapító király magyar neve, Bőr fia Béla hívta fel, valamint az a körülmény, hogy az írás első vizsgálói a jeleket hun-szkíta írásjelekhez közelállónak vélték. Mindegyik sor jobbról bal felé halad. Az első négy sort és az ötödik sor elejét kiböngésztük és végignéztük a hátralévő részt is, amennyire tudtuk. Úgy találtuk, nincs abban szó a moabi király katonai győzelméről, ellenben szó van több olyan szenzációs eseményről, amit a régi keleti hírmondók borozgatás közben széltében-hosszában mesélgettek. A közölt sorok, ha nem is mindig egészen tökéletes olvasásban, de mégis ízelítőt adnak a feljegyzések természetéről és a szöveg magyar voltát igazolják. Az írásjeleket 17. táblánkon szavakba tagolva megismételtük és azokat hangzósan így írjuk át: 1. A-NY-iT Me-S-EL eB-eN, Ki Má (r) So-Se La-aT; eM-Lé-Ke M-A eB-E-D. 2. Jó Bo.R-Ná(1) J-I A Ba-J eM-Lé-Ke. ELE-áL, M-Á(r) Be-SZ-éL: Ne-SZ-To.R, aV-A-No-K eM Lé-Ke; 3. T.Ro-J-A Zá-Ra. A Ba-J-I-Vó A-ELE-S E(m)-Be.R-eM-eT Z-A-Ta: áL Ki Mo-S(t) Bi.R-oQ-Ra aZ-E-IB-eM-EL; 4. éS Ő Ki-Jő, E-S ELE-Ne Jő, Me-Ké-Li E-S Le-Ke-Ne V-ET-I E-R-A-N-I eB-eK ELE. Sa-Ná-Ja aJ-EL-eS-D; 5. Jó eM-Lé-K I-S-RA-eL Vá-Jó Ne-Vű... Mai helyesírásunkkal: Annyit mesél ebben, ki már sose lát; emléke ma ebéd. Jó bornál jő a baj emléke. Előáll, már beszél: Nesztor, a vánok (görögök) emléke; Trója zára. A bajvívó Achilles emberemet csalta: állj ki most birokra énelibém(?). És ő kijő, ez ellene jő, megöli és legénye veti iráni ebek elé. Sajnálja Achillest (a Jelest). Jó emlék Izrael Vájó nevű...

Talán majd akad olyan magyar írásszakértő, aki a szöveg mind a 4 sorát el tudja olvasni. Első kísérletképpen mégis bemutathattunk ennyit, amiből kétségtelenül kiderül, hogy a szöveg magyarul van és a híres trójai háború egyik megrázó eseményét, Achilles (Aki Jeles) halálát meséli el benne a hírmondó. De ki lehetett az a mesemondó vak ember, akinek tiszteletére ebédet rendeztek, aki az ebéd közben előállt és mesélt, tehát személyesen jelen volt a magyarok között? Erős a gyanúnk, hogy ez a mesemondó maga a titokzatos Homeros lehetett, akinek kedvenc témája éppen a trójai háború, s akiről úgy tudjuk, öregségére megvakult. Ez a feltevés azért sem tartozik a tehetetlenségek közé, mert Homeros is a Kr. e. 9. században élt, a Mese-kő felállításának idején és nem a görög félszigeten lakott, hanem Kis-Ázsiában, közelebb Mese-kő színhelyéhez, a magyar népek által lakott világrészben. Ezenfelül Homeros Odysseájában valósággal hemzseg a görögre csavart, de a görögben soha meg nem értett magyar szó, amelyek magyar voltát a Homeros által hozzáfűzött jelzők és a környező magyarázó részek félreérthetetlenül bizonyítják. Végül Homeros (Hon-DBr-ős) munkáiban sok az obszcén leírás, a perverz szójáték, amelyek mind magyar szavak összecsengésére vannak felépítve, tehát magyar észjárással vannak megfogalmazva, de a görögben érthetetlen dolgokká laposodnak. Talán nem is Homeros írta a görög szöveget, hanem azt mások fordították le utóbb erre a nyelvre a magyar eredetiből? Ezt a véleményt sok adattal támogathatjuk és a megfelelő fejezetben részletekbe is bocsátkozunk. Homeros szerintünk tudott magyarul, méghozzá nagyon is jól és valószínűnek tartjuk, hogy a Mese-kőn említett lakomának ő volt az előadója.

4. sz. fenicei nyelvemlék. - Rendelkezésünkre áll még egy másik fontos rovásszöveg, amely 1945-ben a Kara-Tepe (Fekete-hegy) vidékén, Törökországban került elő egy magyar nevet viselő faluban, FEKETE: Fekete községben (27m. 219 sk, 227 sk). A Fekete falutól nem messze van egy másik kicsi település is, név szerint KIZI USU FLU: Kicsi ősi falu. Vajon milyen nyelvű lehet az ilyen környezetben, mai településektől egészen félreeső helyen talált régi szöveg? Magyar, - gondoltuk. A felírás bikát ábrázoló emléken, azaz napszimbólumon szerepel, 20 sora jobbról balra halad. Jó másolatát C. W. Ceram magyarra fordított munkája (26m. 79) nyomán közöljük 16. táblánkon, jeleit szavakba tagolva a 18. táblán megismételjük. Elolvastuk az okmány első négy és utolsó öt sorát. Az elolvasott kilenc sorból kiderül, hogy a szöveg magyarul van, szerzője a hold alakjában megjelenő istennőhöz ír és vele kapcsolatos álmát örökíti meg. Hangzós átírását így ejtjük meg:

1. sor: áL-Mo-M eSZ: A SZe-M-eS F-ELI-Ró eM-Be.Re A Ja-Vá-Ba-N Ko-Má-M

2. sor: A Si-Ko-N Le-Gé-NYe-Me Né-S-T-ELE-M A-S I-S-T-ÉLI A-Rá

3. sor: -M Le-L-Ké-T. Rá-éR-eK. Fá-Ba I-M- á-T, J-A éN-eK-E-Se-T Te (sz)-eK

4. sor: Le-H-áR Jó uR-aL Pa-L-Kó-M E-ELE-B Ró, B-ELI-L Fá-Ba ELI-Be Ró.

16. sor: É-Ne-Ke Á-L-Ma eZ. B-ELI-Le K-Rá-Ni-T-Ra I-S Fá-Ba íR-oK.

17. sor: B-ELI-Le K-Rá-Ni-T-Ra I-S A Jó-T Á-Zo-T Fá-Ba Bu-Ha

18. sor: I-Má-Va Be.R-eSZ-eL-eM- Fá-Ba. ELE-Ző A-Rá-R-Ő-L Ke-L eM-L-éK

19. sor: Le-T-T iJ B-ELE-Le K-Rá-Ni-T-Ra I-S L-A-Zú-T Fá-Ra

20. sor: E-Re-K I-Má-M. Vá-Rá-Ba Si-Ná-Ta Fá-Ra éS A-Tá NA- (Kő-Re Ró)-Ta.

Mai helyesírással: Álmom ez: a Szemes felíró embere a javában komám A síkon legényemmel nézdelem az estéli Arám (Hold istennő) lelkét. Rá érek. Fába imát, jó énekeset teszek. Lehár jó úrral Palkóm beljebb ró belül fába elébe ró (értsd: kijelöli a betűk helyét). . . Éneke álma ez. Belőle gránitra és fába írok. Belőle gránitra és a jót ázott fába puha imával bereszelem fába. Előző óráról kell emlék. Lett így belőle. gránitra és lazult fára örök imám. Várában csinálta fára és utána kőre rótta.

Roppant fontos ez a hettita nyelvemlék, mert vele perdöntő bizonyítékot nyerünk a sokat vitatott és máig sem tisztázott kérdéshez, hogy tudniillik kik voltak a titokzatos hétiták. Egyúttal azt is láthatjuk, hogy a Kr. előtti évezredekben írástudó magyar ajkú népek nemcsak a Vörös tenger vidékén és a Földközi-tenger keleti partján laktak, hanem Kisázsiában is.

De idekívánkozik három másik megjegyzés is. Először is az, hogy Ceram angol nyelvű munkáját, amelyből adatainkat merítettük, 1964-ben magyar nyelvre is lefordították. A magyar fordításban azonban a török falu FEKETE nevéből az utolsó szótagot elhagyták és csak FEKE alakban közölték (26m. 147). Mi lehet e csonkítás oka, azt csak sejthetjük Furcsának találjuk azt a nézetet is, hogy a szóbanforgó emlék társaival együtt csak sémi települések elhurcolt tanúbizonyságai lennének . (26m 150). Ki hiszi el, hogy több tonna súlyú hatalmas gránit tömböket bárki is a Fekete-erdő járhatatlan hegy-völgyei közé hurcolt volna? Nyomatékosai hangsúlyozzuk tehát, hogy a Kara-tepe (Fekete-hegy) vidékén lévő falu neve -Fekete-, közelében egy Kicsi-Ősi- Falu van és az ott talált szöveg magyar szöveg.

A hettiták népi kiléte az irodalomban roppant zavaros; erre vonatkozik második megjegyzésünk. A zavart Hrozny cseh tudós okozta, aki a század fordulón egy hettita szövegről azt állította, hogy indogermán. Így írta át ábécésen: NU ninda-AN E-IZ-ZA-AT-TE-NI WA-A-A-TAR-M?. E-KU-UT-TE-NI, amiben a bepótolt magánhangzókat is ugyanolyan nagy betűkkel jelzi, mint a kiírt mássalhangzókat. A szövegben csak a mezopotámiai ,ninda' szót ismerte fel, amiről úgy tudta, kenyeret jelent. A többi hozzágondolta, így érvelve: ha kenyérről van szó, azt bizonyára ették és utána bizonyára ittak is. Nyomban fel is ismert a szövegben két germán szót: ,essen' és ,Wasser' s mondatát így kerekítette ki: Most kenyeret fogsz enni, azután vizet fogsz inni (26m. 59 sk). Erre az eredményre aztán felépült egy egész őstörténeti elmélet: ha Kis-Ázsiában germán szöveget találunk, szükségszerű, hogy indogermán népek benyomultak légyen a Régi Kelet világába. A hettiták tehát indogermán bárók voltak, akik leigázták és szolgáikká tették az őslakosságot (26m. 11 és 62). Szinte szédeleg az ember e semmire támaszkodó merész lépéseken. Hrozny eredménye nagy izgalmat keltett az őstörténet nélküli népek körében és tudósaik nyomban hozzá is láttak, hogy további adatokat leljenek a nagy újdonság bizonyítására. Az eredmény roppant sovány lett és a dolog azzal végződött, hogy kétségbe vonták Hrozny minden adatát, amit utóbb témakörének bizonygatására felhozott, noha azokat más értelmezésben talán hasznosítani lehetett volna, mint például ősmagyarból kölcsönzött szavakat. (18)

A harmadik dolog, amiről meg óhajtunk emlékezni mielőtt áttérünk a magyar nyelv még régibb írásbeli emlékeire, a görögnek és rómainak mondott betűk eredete. E betűkről az elnevezés alapján azt gondolhatnók, görög meg római találmány. Ilyesmiről azonban nem lehet szó. Nyomdász szaklapokban és nyomdász kézikönyvekben sokat olvashatunk a görög és római ábécé kialakulásáról és láthatjuk ott a betűk mai típusai mellett azok megelőző formáit is. Ilyen összefoglaló fejlődési táblát találunk Hugo John munkájában (106m. 8). A római betűk kialakulásáról külön tanulmányt olvasunk egy másik munkában (Westvaco Inspiration, 215). De nincs is szükség az átmeneti típusok feltüntetésére, anélkül is világosan látható, hogy a görög és római nagybetűk az ősi magyar rovásírás jeleinek átvételéből jöttek létre, úgy amint a rovásjeleket a balról jobbra haladó írásban a fordulások figyelembevételével írni szokták. Ennek igazolására a 19. táblánkon párhuzamosan bemutatjuk a rovásjeleket, a görög betűket és a római betűket.

Eltekintve az útközben tisztázott fontos dolgoktól, lényeget illető megállapításunk e fejezet végén az, hogy a Vörös-tenger partvidéken, meg a Földközi-tenger keleti öble körül magyarul írt nyelvemlékek vannak. E hiteles írott okmányok kétségtelen bizonyítékok arra, hogy abban az időben a mondott tájakon magyar nyelvű népek tartózkodtak államalkotó minőségben. Ezek a soha nem álmodott és kétségbevonhatatlan magyar őstörténeti bizonyítékok minden eddig ismert nyelvemlékünk idejét tetemesen megelőzik és a szó szoros értelmében félretolják a finnugor alapozású ural- szibériai őstörténeti elképzelést.

EGYIPTOMI HIEROGLIFÁKKAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK

Az egyiptomi kronológia. - Egyiptommal kapcsolatos megfigyeléseimet nagyobb terjedelemben kell előadnom, mert ez az egyetlen ország világon, ahol sok a csodálni való dolog és ahol annyi a látványosság, amit szinte le sem lehet írni.- Ezekkel a szavakkal vezeti be Egyiptomnak szentelt fejezetét Herodotos, aki a fáraók országát a Kr. e. 5. században meg látogatta (94m. I. 129). Nála nyomatékosabb hangsúlyt a jelen sorok írója sem tud adni Egyiptommal kapcsolatos mondanivalójának, mert itt a magyar őshaza szellemi életének fellegvárába lépünk be, temérdek kincs és drágaság közé, amiről történetíróinknak eddig sejtelmük sem volt.

Egyiptom első ismert sorsdöntő eseménye a Nílus völgyében kialakult két ősi királyság, Észak-Egyiptom és Dél-Egyiptom egyesítése volt egy és ugyanazon uralkodócsalád fennhatósága alatt. Az esemény időszámításunk előtt körülbelül 3200 táján zajlott le s vele kezdődik az úgynevezett dinasztikus kor. Vannak tudósok, akik az eseményt jóval korábbi időre, Kr e. 4000 tájára helyezik és az egyiptomi kronológiát ahhoz képest szabják meg. A Nílus völgyi események időzítése tekintetében valóban sok a bizonytalanság: az eltérés tudósok szerint mintegy 250 esztendő vagy még több, különösen a régibb időkben. E bizonytalanság miatt kényelmesebbnek találták, ha a vitatott évszámok helyett az uralkodócsaládok sorrendjével jelölik az időt, egyszerűen például így történt a XII. dinasztia idejében. Az uralkodóházak szerint való eligazodást még az egyiptomiak saját történetírója, egy pap, név szerint Manetoth vezette be, aki a Kr. e 3. században, a görög befolyás idején élt. Ha nevét nem angol, hanem magyar helyesírással írjuk le, akkor megtudjuk értelmét: Mennyit tud. Ezek előrebocsátásával alább közöljük a kronológiát. a rövidebb becslés szerint megállapított évszámokkal. Az évszámok a Kr. előtti korra vonatkoznak.

I. és II. dinasztia ideje: 3197-2778, a thiniti királyok kora.

III-V. dinasztia, 2778-2324, a memfiszi királyok kora. Az első öt dinasztia ideje együttvéve Egyiptom ősi kora vagy a régi királyság néven is ismert.

VI-XI. dinasztia, 2324-2065.

XI-XII. dinasztia, 2065-1785, a thébai birodalom kora.

XIII-XVII. dinasztia, 1785-1580, idejére esik a hikszoszok uralma.

XVII-XX. dinasztia félezer évét, 1580-1085, az új királyság korának is mondják.

XXI. dinasztia, 1085-950, más néven a papkirályok kora.

XXII-XXIII. dinasztia, 950-730, a líbiai királyok ideje.

XXIV. dinasztia, 730-715, a saiti királyok kora

XXV. dinasztia, 715-663, az etiópiai királyok uralma.

XXVI. dinasztia, 663-525, ismét a saiti királyok ideje.

XXVII-XXX, dinasztia, 525-332, a perzsa dúlás ideje és az utolsó egyiptomi királyok kora.

Ami 332 után az arab elözönlésig tartott, Ptolemaios és a római királyok uralma néven ismert befejező része a régi egyiptomi kronológiának (Az összeállítás 58m. 24 alapján).

Az egyiptomi írás is magyar írás. - Az egyiptomi hieroglifikus írás a magyar népek őshazájában korábban mindenütt használt tiszta képírásból alakult ki, akárcsak a mezopotámiai ékírás, azzal a különbséggel, hogy Egyiptomban a jelek képszerűsége mindvégig megmaradt. Az írásforma a két Egyiptom egyesítésekor lényegében már készen állt s ami azután történt voltaképpen csak bővülés és tökéletesedés volt. Idők folyamán az egyiptomi írásnak három válfaja alakult ki. A legrégibb és folyton használt forma az volt, amelyben a képekkel ábrázolt dolgok felismerhetők maradtak. Ezt használták az ünnepélyes jellegű szövegek készítésére, ezzel írták a templomok, királyi paloták és sírkamrák feliratait. Vele jegyezték le az imádságokat, fohászokat, himnuszokat, az állami és közigazgatási iratokat, valamint a fontosabb történeti vonatkozású szövegeket. A jeleket első megjelenésüktől kezdve háromezer esztendőn keresztül szakadatlanul használták, egészen a Nílus völgyi lakosság szétvándorlásáig illetve felszívódásáig. A betűket csodálatos pontossággal rajzolták vagy vésték, úgyhogy az írás olyan benyomást kelt, mintha nyomtatás volna. A jelek feltűnő állandósága az egyiptomi történelem egyik legjellemzőbb sajátsága és egyben bizonyíték ugyanazon népnek szakadatlan jelenlétére.

A díszes képírás mellett a IV. dinasztiától kezdve, kb. Kr. e. 2450-től, kialakult egy egyszerűbb írás. Ez is képírás, de jeleit csak egy-két elkapkodott vonással vetették papiruszra és azokat a mai folyóírás módjára egymással összekötötték. Rövidebb levelek, üzenetek, raktári feljegyzések és magánokmányok készítésére használták. A szakirodalomban kurzív hieroglifáknak vagy hieratikus írásnak nevezik. Olvasásuk szinte lehetetlen, mert az írók vonalvezetése annyira rugalmas, hogy például az elvileg egyenes vonal, hozzákapcsolva a következő írásjelhez, gyakran görbe vonallá változik. Nincs kizárva, hogy a hieroglifikus írás közhasználatú mellékjelentése, az olvashatatlan írás, talán éppen ennek az irkafirkának nyomán keletkezett. Mi ebben a munkában csak az olvasható képírással foglalkozunk. Volt az egyiptomiaknak még egy harmadik fajta írásmódjuk is, amely sok rövidítést tartalmazott, akárcsak a mai magasabb fokú gyorsírás. Ezt az írást a szakirodalomban demotikus néven tartják nyilván. Olvasásáról egyelőre nem lehet szó.

Az egyiptomi írás tankönyve (25m.) szerint mintegy ezerhétszáz hieroglifikus jel volt forgalomban. Nem kell azonban feltételeznünk, hogy minden írnok tudta és alkalmazta az ezerkétszáz írásjelet. Közönséges írnok fejében és jelszótárában ötszáz jel bőven elegendő volt szokványos feladatának ellátására. Aki ennél többet alkalmazott, már nagyon okos ember volt és választékosan tudott írni. Az egyiptomiak egyik hagyománya szerint, írásukat egy tudós fiatalember foglalta rendszerbe, aki a két ókirályság egyesítése idején élt és az események irányításában nagy szerepet játszott. Ő volt Ménes király észak-egyiptomi szakértője, bizalmas írnoka és legfontosabb tanácsosa, akit az utódok később istenként (szentként) tiszteltek Nevét két szótaggal írták, mindegyiket egy-egy T-vel, s azok helyes átírás a T/D párhangok figyelembevételével Tu-Dó: Tudó. Idegen szakemberek ezeket az írásjeleket TUTU, TÉTI, TOTH alakban adják. Ne hagyjuk azonban magunkat megzavartatni az idegen tudósok ajánlotta grafikával A magyar átírás a helyes. Megerősíti azt a mezopotámiai párhuzam, ahol az írnokot szintén Tudónak nevezték s ékjeleit DUDU alakban írják át A magyar átírás mellett szól az a sok feljegyzés is, ami a Tudó nevével kapcsolatban fennmaradt. TOTH mindent tudott, - írták róla az egyiptomiak. Mérte az időt, számolta a napokat és hónapokat, jegyezte az éveket szakértője volt a törvényeknek és művészeteknek, értett mindenfajta bölcsességhez, még a kézmozdulatokat is értelmezte (129m. I. 207-209, 221 314). Lejegyezte az énekek szövegét is, tudta azok dallamát és azt is tudta miként kellett a szövegeket értelmes hangsúlyozással MÁKHRÓÚ: "Magyarul" elolvasni (129m. I. 209). Az egyiptomi képírást megalkotójáról. aki papi szerepet is vitt és utóbb szentté lett, az egykorúak pap írásnak vagy szent írásnak nevezték. E kifejezéseket utóbb szó szerint lefordították görögre és a nemzetközi irodalomban az egyiptomi írást magyar neve helyett ma hieroglifikus írásnak nevezik. Görög nyelven hieros annyi mint ,papi, szent', glyphé pedig ,írás, rovás'.

Nagyobb egyiptomi nyelvemlékek tárgyalása előtt bemutatjuk a leggyakrabban használt hieroglifikus írásjelek egyik csoportját 20. sz. táblánkon. Az ott szereplő mássalhangzók bármelyikéhez járulhat szükség esetén egy-egy magánhangzó, elől vagy hátul, mint erről már szóltunk. A következő 21. sz. táblán olyan hangcsoportokat látunk, amelyek szóértékben is használatosak voltak. A jelek után megadtuk azoknak angol szakértők által javasolt fonetikus átírását. Az átírásból és az hozzájuk adott magyarázatból kiderül, hogy a táblán jelzett egyiptomi szavak a magyar nyelv szókincsébe tartoznak. E szavak rendre a következők: Ad, Őr, Ár, Árpa (illetőleg a belőle készített sör), Asszony (Nő), Bak, Baszó, Hát, Ház, Hon (Hun), Hon (értelemmeghatározó), Honúr, Herélt, Jön, Kap, Karó, Kés, Kés, Két-úr (barátság), Király (karvaly ill. régiesen kuruj), Kös (Köt), Kös, Kőtábla, Mad(ár), Magyar, Mén, Ment, Nagyúr, Nagyúrkert, Úr, Úr, Ősúr, Út. E szavak után több írásjellel írt szavak, kifejezések és mondatok következnek. A zászlóval kezdődő szó: Nagyasszony (Na-Ta-SZo-Nu), utána következő: Nyújtóz (Nu-To-SZ). Az ábrázolt ékszerdarab a XX. dinasztia idejéből való nyaklánc egyik eleme, a rajta szereplő felirat, ami minden további elemen megismétlődik: "Amén neje" (ÁMEN Ne-Je). A ,sör' szót angol olvasója is jól olvasta, mert a régi magyarban a szót magánhangzó fejezte be, betű szerint S-U-R-A. A három egymás fölé írt hullámvonal értelemmeghatározó, megmondja, hogy folyadékról van szó, az utána következő emberalak szájhoz emelt kézzel jelzi, hogy olyan folyadékot értsünk, amit meg szoktak inni. A hét írásjellel írt következő kifejezés az oszlop fogalmát jelzi, így:"Szobákat az köti be." (SZo-Bá-K-aT AKA-Ti Be) Az egy sorral lejjebb, de szintén hét hieroglifával lejegyzett nyelvemlék már egy teljes mondat: "őrizte mázsát" (ARI-STA- M-A-KHIaT). Mivel a ZS hangnak nem n volt külön írásjele az írnok ezúttal KH-val helyettesítette. Hogy azonban az így keletkezett bizonytalanságot eloszlassa, mondata végére odarajzolta hetedik írásjelként a mázsa (mérleg) képét, ekként jelezve, hogy ezúttal a KH úgy használandó, amint azt az értelemmeghatározó megkívánja. Értelemmeghatározók sűrű alkalmazása azonban inkább csak egyes szavak írásakor, helynevek és rövid mondatok közlésekor volt szükséges, folyó szövegben kevésbé, mert ott a környező részek elláthatták az eligazító szerepet.

Idézhetünk példát arra is, hogy amikor az idegenek helyesen olvassák az írásjeleket és átírásuk találó, ők maguk is magyar szavakat, kifejezéseket és mondatokat kapnak eredményül, bár erre természetesen nem jönnek rá. A Halottak Könyvének kiadója a könyv 144. fejezetének (23m. 538-540) tartalmát ismertetve (23m. római 189 sk) , többek között ábécésen közöl két mondatot és mellékeli a vonatkozó hieroglifákat is. E két mondatot 21. táblánk alján közöljük. A környező szöveg, amelyből e két mondat ki van emelve, egy buja nőről szól, akinek SEKHET BASTRA, Sir Wallis Budge átírásában. A dolgot magyarul megértjük és az egyiptológusok is tudják, hogy az illető nő termékenységi szolgálatban állott és testével szolgálta istenét. Ezt különben az illusztráció is kétségtelenné teszi. A férfi leírását, aki e papnőnek udvarolt, Sir Wallis Budge ábécésen így adja (a szavakba tagolás tőlünk): TEKA, HARS S A PUSA REMK, AKAR E ME T(OSNU), továbbá, hogy ő HARPU KAKASH ARUSH A BAIU. Az erotikus szöveg pontos értelme kiderül, mihelyt a mi helyesírásunkkal tolmácsoljuk, kipontozva az ildomtalan részeket:-Töke, here s a f... remek, akar ő ma b...ni; Harapó kakas, erős a bája.

Mit sejthetünk ezekből az előreküldött adatokból? Ha az egyiptomi írás megalkotója Tudó volt, aki szövegeit az egykorúak szerint is makaróul. írta és ha az írás megnevezése papírás, szentírás volt s ha az egyiptomi szavak, kifejezések és mondatok között máris tucat számra bukkannak elő magyar nyelvelemek, s végül ha az idegen tudósok átírásában magyar alakban állnak előttünk az eredmények, akkor nyilvánvaló, hogy az egyiptomi írás magyar írás és remélhetjük, hogy a hieroglifákkal írt szövegek között nagyobb magyar nyelvemlékeket is fogunk találni.

1. sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - A vonatkozó képen (22. sz. táblánkon és 91m. 582) kőedényeket fúró munkásokat látunk, akik munkájukról beszélgetnek. Szavaik írásjeleit felülről lefelé haladva olvassuk. A jobboldalon álló férfi, aki a hosszúkás edényt készíti, önelégült arccal így szól: E CSa-KNEM Po-N-TOS M-ÉR-eT. Képpé alakított mozdulata kiegészíti szavait: fúrójának balra hajló vége az eS írásjelet ábrázolja, a munkás marka Me, az alatt herezacskó HERE, végül egy Te jel, együtt: eS Me-HERE-Te. Azt mondta tehát társának: Ez csaknem pontos méret. Ez megérte. A baloldali munkás képe kissé aggodalmas, de nem kétségbeesett. Ő is megvizsgálta munkáját és megállapította: UN-Ni-CS eT-UR-Fe. Mozdulatával hozzáteszi azonban: a tőrszerű szerszám Te, marka Me, azután itt is HERE, végül újra a marok M: Te Me-HEREM Mai helyesírásunkkal: Ez nincs eltörve. De megmérem! Figyeljük meg; tőrőlmetszett zamatos kifejezéseket, meg a szaknyelvet: pontos méret. Ma sem tudjuk jobban mondani.

2. sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - Nílus völgyi őshazánkban raktárakat, élelmiszert tároló házakat, szövőüzemeket, templomokat és egyéb középületeket állandóan őrizték. Minden fontos ajtó (átírásban AITO) előtt egy őr (ARI) állt és volt közöttük főajtóőr (ARI AITO PU, v. ö. 129m. II. 59, 60, 63) és kapus (KAPUS, 129m. II. 59) is. A közigazgatási alkalmazottak munkáját segítette a minduntalan használt bot és botozás. Egyiptomban mindenkit megbotoztak, ha nem a megkívánt módon cselekedett (129m. II. 129 sk, 143, 145). A bot használatára jó példa két, adóbeszedésről szóló és képpel is kísért nyelvemlék (22. sz. táblánkon alul és 129m. II. 131 és 128). Az egyik képen az adót megtagadó vagy annak befizetését halogató egyént már hasra fektetve látjuk. Kezét, lábát biztosok szorítják, egy harmadik személy pedig két kézre fogott bottal suhint. A képet kísérő szöveg rövid és velős: Attak nekije rátán fejül. A második képen, amely szintén a XII. dinasztia idejéből való, úgy látszik, megidézték az adóst. A beszedő előtt látható a pénzes láda, a bal sarokban meg egy másik tisztviselő. Az írást oszloponként, jobbról-balra haladva olvassuk. A felszólítás így hangzott: Add, ha már kirótta! Más kapukon is kettőt adnak. Akkor isten írnoka... A mondat befejező része sajnos hiányzik a képről. De ennyiből is megértjük a beidézett adós nyugtalanságát, aki kezeit lóbálja, hiszen felfogta, ha nem fizet, semmiféle hatalom sem menti meg őt a botozástól. Figyeljük meg ezúttal is a szövegben előforduló szaknyelvet: Adó, Kapu, Rovás, Írnok. A középkorban és még később is, egészen a 17. század közepéig, az európai Magyarországon is kapuszámra rendelték az adót, a kiírást akkor is rovásnak nevezték, az adót pedig kapuadónak és rovásadónak (5m.). Ezek a szoros összefüggések az őshazai és az európai magyar viszonyok között a későbbi történeti események elképzeléséhez jelentősen hozzásegítenek bennünket.

3. sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - A IV. dinasztia idejéből, Kr. e. 2600 tájáról ered ez a magyar nyelvemlék, amely mészkőből faragott két szobron szerepel. Mind a két szobor székén ülő egyént, férfit illetve nőt ábrázol, székük (trónjuk) támláján felirattal. A férfi emléke 120 cm magas, a nőé 118 cm, mindkettőt a kairói múzeumban őrzik (képe 23. sz. táblánkon és 108 m . planche 1).

A férfi két kezét ökölbe szorítva MA tartja, feltűnő helyzetben vannak karjai KARok s mozdulata a fejjel UR együtt így írja személyazonosságát: "Magyarok- ura" tehát egy király emlékével állunk szemben. Trónusának támláján jobbról balra haladó sorrendben hat oszlopba írt üzenet van. Az első háromban -a király beszél; a másik háromban a papok. 1. SIRA-Ma-T KET UN-AG UR-SIKH Ké-S-AQa; 2. AS UR-AG URA. Se Be-S, eN-NEKH 3. T-ESTAN SZó-Na-KHA Ta-Fa-R-AT KHATABA Té-Pi. 4. Er-áN-Ba TI-SZ TI-RS FA-RA; 5. TI-R-Sa A MASA(r) AKHA-To-M-BENER; 6. T-ESTAN SZó-No-Ko-T, Fa-AR-A éKHATABA Té-Ba. Az elég jól olvasható szöveg mai helyesírásunkkal így ismételhető meg: Síromat katonák őrzik késekkel. Az őrök ura Sebes, ennek tüstént szólnak, a zavarót kettőbe tépi. Iránban tíz törzs főura, törzse a magyar Egyiptomban úr. Tisztán szónokolt, vára Égitában (Egyiptomban) Théba. A másik szobrot nézve, amely az elhunyt fáraó nejét ábrázolja, a következő észrevételt tehetjük. Az asszony fejdísze MEKH, arca AR, nyakéke USEKH, két emlője ,emlő-2', így tartott keze eT, együtt: Magyar ősök emlékeit, vagyis gyermekeit. A jobbról és balra lévő oszlop írásjelei azonosak és ábécével így írhatók át: ESTAN UR aKH-aT NY-EGETU Fa-RA T-OSZA. Az egész szöveg: Magyar ősök emlékeit, Esthon urakat nyugati főúr (fáraó) nemzi.

4. sz. egyiptomi nyelvemlék. - A jelenetben Egyiptom thébai fáraóját és hitvesét látjuk, amint ételeket ajánlanak fel valami fontos ünnep alkalmával. A tábla eredetijét Angliában az oxfordi múzeumban őrzik és a legfelső sorban lévő ovális keretbe zárt írásjelek alapján SEND felirat néven tartják nyilván. A szöveget még senki sem olvasta el és senki sem értette meg. Mi a képet a montreáli ,The Printing Review' 1966 márciusi száma után közöljük 23. sz. táblánkon alul A szépen írt felső sor elmondja a lényeget. Az írásjeleket jobbról balra haladva így olvassuk: Te-Te-K KEN-ER-AA T ME (g) S-UR-Ké-T SZ-eN-TET-RE NATER oLT-AA-AR-A: Tettek kenyeret meg csirkét szent étre Nagyúr oltárára. A helyes olvasás tárgyi bizonyítékait látjuk a képen: a két személyt, az oltárt s a szövegben megnevezett ételeket: a hosszú sorban álló kenyereket és az oltáron tornyosuló csirkét. A képen azonban más ételeket is látunk és a fölöttük elhelyezett középső négy oszlop elmondja, mik azok, a szélső két oszlop viszont a felajánlást tévő személyeket nevezi meg. A bal szélső oszlopban lévő jeleket balról jobbra és felülről lefelé olvasva, ábécésen így írjuk át: eSZ NATUR aTY-A, Ki TeBa A férfi feje RA, vállán viselt jele MA, karja KAR, marka MA, jobb keze tartása Sa. Együtt: - Ez (a) nagyúr adja, aki Théba ura, Magúr (isten) mása. A hatodik oszlop jobbról balra olvasandó és szinten az emberi alakkal fejezendő be: Ez a nagyúr ágyasa, aki Théba nemese. A balról számított második oszlopba írt írásjelekkel az adományozó figyelmezteti a szöveg alatt T-csonttal látszó hús iránt érdeklődőt, hogy abból mérséklettel falatozzék: Ne Sa-Bá Sek-aT; Me So-oS: Ne zabálj sokat, mert sós! A csirkére a felette elhelyezett harmadik és negyedik oszlop ad óvást: A-ÁA TET S.ek S-IR.A-T: Alája tett sok zsírt. A-RA B-oRT.T.EL.Te.T: Arra bort töltött. Az ötödik oszlop így szól: SPER Hu-Su-AT S.ok(a) Sete-RE-T-iK, Zebra húsát sokan szeretik. A kenyerek közül az első hetet jobbról balra olvassuk, ugyanúgy az alatta két oszlopban írt kiegészítő jeleket: 7 MA.k AR-Ka-Ta-KA: Hét magyarok adagja. Ebből azt gondolhatjuk, hogy itt a dél-egyiptomi magyarok honfoglaló hét törzsének ünnepéről van szó. Az oltár másik oldalán lévő négy kenyeret és az alattuk lévő írásjeleket nem tudjuk megérteni, de úgy látszik, ezt négy mágus tette. A hosszú szöveg pompás bepillantást enged a Kr. e. IV. és III. évezred fordulóján. (v. ö. 24m. 11) szokásos magyar ünnepség egyik főmozzanatába.

5. sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - A következőkben olyan szövegeket mutatunk be, amelyekhez nincs olvasást elősegíteni képes illusztráció. Az ilyen szövegek közül a kutatások jelen állapotában csak a hosszabbakkal tanácsos foglalkozni. A hosszabb szövegek hangzósítása és szavakba tagolása közben ugyanis kisebb a tévedés lehetősége, mert az alkalmazott sok írásjel között, helytelen olvasást próbálgatva, mindig akad egy-kettő, amelynek hangértéke a kialakuló mondatba nem illeszthető be. Ez a fennakadás figyelmeztetés, hogy a próbált olvasás nem jó és újabb ötlettel kell elindulnunk. Rövid szövegek esetében a kevés jel között ilyen biztonsági zár esetleg nem akad. De más meggondolások is szólnak a hosszabb szövegek ajánlása mellett. Ott több az állítás, amelyek egymással szükségszerűen logikai összefüggésben vannak. Ahol tehát logikai szakadás mutatkozik, az megint olvasási hibára figyelmeztet. Végül az ilyen szövegek azért is hálásabbak, mert valami fontosat mondanak, nem egyszer olyant, amiről ,már van ismeretünk az ókori történet nyilvántartásában.

Az első ilyen szöveg 24. sz. táblánkon baloldalt fent szerepel, helyszűke miatt a vízszintes helyzettől 90 fokra balra elfordítottuk. A szöveg (eredetije 25m. 11 fent) temetésről szól, a benne foglalt üzenet fontos adalék az egykorúak vallási gondolkozásához. A szövegből megtudjuk, miként fogták fel a halál értelmét. Íme a szöveg ábécére átírva: 1. Ne-Ki aSZ-NAP Bék-éS i.M-A-TESZ-NEK KE-T uJ-ABo. 2. ELET-éN-eK Szá-Ma Má-Ma Dí-SZe-SET-iK. (H)uN-Ni N-E-M-eS-Ne-K aSZ 3. ÓRA ÖR-öM, M-I-Ve K-ORA-Ba(n) Mu-M-IA TES-Te. UI ELET-uN-eK SZá-Mi- 4. To-T: SZ-U-N-TaBa-SZA. Mai helyesírással: Neki aznap békés imát tesznek két ujjába. Életének száma máma díszesedik. Honi nemesnek az óra öröm, mivel korábban múmia teste. Új életűnek számított: szánt tavasszal. A szöveghez a következő magyarázat kívánkozik. A halott számára papirusztekercsre egy-két szent (békés) imát és varázsszavakat szoktak felírni, - minél nagyobb volt az úr és minél jobban jutalmazta a papokat, annál többet - és azt a halott ujjai közé csúsztatták. Ez volt az ő szabadságlevele, aminek segítségével másvilági vándorútján háborítatlanul haladhatott el az utakat, ajtókat elálló szörnyetegek között, kikerülhette a rémeket, nem zárták be kínzókamrákba, hanem egyenesen mehetett Égben lakó urához szolgálattételre jelentkezni.

6. sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - Ez a hosszabb szöveg, amely 24. sz. táblánk felső jobb oldalán szerepel (eredetije 25m. 11, alul) öt oszlopba van írva, amiket felülről lefelé kell olvasni, a baloldali oszloppal kezdve, így betűzve: 1. (H)UN N-AA-NKT N-ES-N-I MI (n)-T UR REm-ESZ-T-U; 2. Na-To-K SEB-EJI KEP-UR-Na-K Ta-Ni-TOM. SAT-Nu-K 3. SA-J-A T-A-Ma-T Ne-Ki AN-I. M-eN-T-I Ha-Na-T, 4. Ki SZE-RE-T-I. Má-Ma ARA aB-U-RA aJO-A-I-oK 5. iR-Fa-TYAT, A-MI TYATY-A-Ma-T Ki-Ná-Ja MAS SZ-eK-éN BA-RA. Mai írással: Honunkat nézni mint úr, rémisztő. Nagyok sebei, képúrnak (isten képe: fáraó) tanítom. Sietnék sajátomat neki adni: menti honát, ki szereti. Máma arra a búra ajánlok írfaggyút, ami gyógyomat kínálja más szegény bajra.

7 sz. egyiptomi magyar nyelvemlék. - Ez a szöveg, műfaját tekintve levél. A VI. dinasztia egykori írástudó papkirálya, aki már múmia, a másvilágról küldi földön élő komáinak és rokonainak. Másolatát 24. sz. táblánkon alul közöljük (eredetije 25m. 212 sk). A szöveget nehezen olvassuk, mert írója gyakran ugyanazt a jelet használja más és más fonetikai helyzetben. A feliratot 111. sorával kezdjük: HAZ-A Pa-Pa I-RA (utóbbi két szó ovális keretben): Ba-SUR-A-RA S-UT-T-eS (szójel: ,nyárson') eTY SURKE(t). 112. sor: A-H-A SIR-A-ABa Ko-SUR-A-ABA KAR-eK SARK-A Ba-Bo-K(at) SIR-Ba. Si-eS! Ké-Me-K Jö-Ne-K, MAT-aT-óK Jö-Ne-K. KÉT-Te-KOR S-eN-KNEM-M V-AR-Ta SZo-Bá-Ba(n), eS-Te SIR. Pa-Pa I-RA: Pa-SURAKo - Se-N-KNEM (jött); eS-Te SIR. 113. sor: Pa-Pa I-RA: Pa-SURA-KOR SIR E-S Ke-SUR-eK HAZ-A. 114. sor: Pa-Pa I-RA: Ba-SUR-AT A-AD Be. USE-Ne-K: KESU:k-Ke SIP-Ne-K TET.üK K-ER Se-B-E-K-RE Fa-TY-U-T. É-R-Ti-K? Ezt üzente: Haza Papa írja: vacsorára süttess (nyárson) egy csirkét. Ahhoz csírájában kosarában (értsd: hüvelyében) kérek sárga babokat zsírban. Siess! Kémek jönnek, matatók jönnek. Kettőkor senki nem várt a szobában (értsd: a sírkamrában). Este sír. Papa írja: vacsorakor senki nem (jött); este sír. Papa írja: vacsorakor sír és kesereg haza. Papa írja: vacsorát add be! Üzenek: késükkel csípnek tetűk. Kér sebekre faggyút. Értik?- Hát persze, hogy értjük, hiszen ő is magyarul üzent, Kr. előtt 2300 tájáról, több mint négyezer évvel ezelőtt. Ahhoz népest, hogy ilyen nagy idő választ el bennünket tőle, nyelvezetét fölöttébb tökéletesnek találjuk, fantáziáját bámuljuk" drámai stílusát átérezzük. Van-e a világon még egy nép, amelynek ilyen ősi írott emlékei volnának, mint a magyar népnek?

ÉKJELEKKEL ÍRT MEZOPOTÁMIAI MAGYAR NYELVEMLÉKEK

Jelen sorok írója a mezopotámiai (szumír) ékjeleket nem tanulmányozta olyan behatóan, mint a mértani (rovás) jeleket és az egyiptomi hieroglifákat, ami képessé tenné őt eredeti okmányok megbízható olvasására. Munkája folyamán mindig remélte, hogy mire könyve kiadásra kerül, a magyar szumér szakértők elolvasnak egy-két eredeti mezopotámiai szöveget és eredményük ide beilleszthető lesz. Ebbeli várakozásában azonban csalódott. A szumér ügy nagyon népszerű, propagandája kitűnő, olyannyira, hogy a magyar őstörténet fogalmát már-már a szumér szó helyettesíti, de eredményei nem igazolták ezt a kiterjesztett értelmezést. A mi mértani és hieroglifikus szövegeink talán helyrebillentik e torzítást. Mivel tehát jelenleg nincs magyar ember által magyarul elolvasott eredeti mezopotámiai nagyobb nyelvemlékünk, annak bizonyítására, hogy a Tigris és Eufrátesz völgyében is magyarul beszélő népek éltek, mi magunk keresünk írásos szövegeket: Módszerünk ez: a nem-magyar szerzők műveiből vesszük ki azokat a részleteket, amelyekben ők eredeti mezopotámiai szavakat, kifejezéseket, és mondatokat közölnek ábécés átírásban. Ennek is megvan a maga súlyos bizonyító ereje, mert kiderül, hogy az átírók tudtuk nélkül maguk is magyar szövegeket olvasnak. Kezdjük az ő magyarul átírt közszavaikkal, folytatjuk rövidebb és hosszabb mondatokkal s végül közlünk egy általunk elolvasott eredeti mezopotámiai szöveget.

1. Magyar szavak mezopotámiai kőtáblákon. - Samuel Kramer professzor egyik tanulmányában azt olvassuk, hogy valamelyik mezopotámiai úr emberével kutat ásatott háza táján és onnan hozatott magának MUSHDU vizet (115m. 318, 321). A szerző ezt a szót nem érti, ezért annak eredeti hangtestét közli. Számunkra nincs itt semmiféle probléma, mert a környező szöveg tökéletesen világossá teszi, hogy az átírás jó és azt is, hogy az illető úr - mosdó - vizet hozatott magának a kútból. Más alkalommal azt halljuk, hogy a Szemúr (Szumer) országbeliek valami lyukon keresztül ereszkedtek le az alvilágba és azon keresztül jöttek onnan vissza. E lyuk neve Samuel Kramer átírásában ABLAL volt (115m. 133). A szerző ezt a szót sem érti. Mi rögtön felfogjuk, hogy az emberek - ablakon - jártak le is, meg fel is. Megtanuljuk a professzor könyvéből azt is, hogy Mezopotámiában az építéshez használt köveket, meg az emlékművek faragásához használt jó követ külföldről szerezték be, mert saját országukban, a vízhordalékból keletkezett tükörsima földön kő nem akadt. A felettébb kemény dioritot különösen jónak tartották s ezt a kedvelt követ U kőnek nevezték (115m. 279). Aki tud angolul és magyar, azonnal kideríti, U kő alatt - jó - követ kell érteni. ENKI isten (isten: UR, RA), helyesebben tehát ENKIR,A, H-val kiegészítve: - Hungar - , aki Szemúrország azaz Napország királya, birodalma belvizein csónakázik. A király neve MAGUR: - Magyar - , e név a kőtáblán háromszor is előfordul. Kramer professzor mind a három esetben meg nem értett szóként szerepelteti és ezért eredeti hangtestével adja ábécés átírásban s azt gondolja, a csónak neve volna (115m. 172, 176, 177). Ez a MAGUK király ölelésre tárja ki karját, aztán tesz valamit KAR.Aval: - karja - , amely ismét meg nem értett szó és eredeti hangtestével szerepel (115,m. 176). A király, amint mocsárvilágában hajókázik, egyszerre csak egy DAR madarat pillant meg, röviddel utóbb felrepül előtte egy másik madár: AHAIA (115m. 178). Nekünk magyaroknak itt sincs kétségünk, mert tudjuk, hogy a király előtt egy - daru - madár, azután - a héja - repült fel. Mindez egy és ugyanabban a szövegben fordul elő, így biztosra vehetjük, hogy a szöveg maga is magyarul van. Érdemes lenne tehát ezt a szöveget közelebbről megvizsgálni. Szumérben nem volt épületfa sem, ezért építkezéshez az északi hegyekből folyón szállították helyszínre az anyagot. Különösen azt a fát használták házak építésére, amelyik egy német tudós szerint USCHU volt (160m. 56). Mi megértjük, hogy ez - olcsó - fa volt. Szumerben sok volt a bab, lencse, hagyma és uborka, de bőven találtak GOMBO nevű táplálékot is (129m. III. 28 sk), ami alatt kétségtelenül - gomba - értendő.

NIPPUR: - Napúr - városában azt a tanácsot kapja egy odavaló nő: NU NP-AR-SHEGU NU: - napországi nő - (az első NU: nő itt értelemmeghatározó), hogy menjen a vízpartra mosakodni, ott aztán majd az istenatya: - a nagy hegy (!), a ragyogó szemű meglátja, megcsókolja és teherbe ejti. A leányzó megfogadta a tanácsot és a ragyogó szemű atya (a szemisten: Szemúr, Napúr) öleléséből megszületett a holdisten-anya (114m. 44, v.ö. 59). Az idézetben közölt nagy hegy kifejezés (great mountain), logikailag érthetetlen, rossz fordítása a megfelelő mezopotámiai szónak. A kőtáblán nem hegyről van szó, hanem az atyaisten nevéről, ami a szövegből amúgy is világos. Szumérul ugyanis nagy annyi mint MAH, MAG, a tévesen hegynek fordított szó pedig AR, UR, a kifejezés tehát MAHAR, MAGUK, a napisten már többször említett neve. A kőtábla előadása szerint tehát a holdistennő Magar égi isten és egy napországi nő gyermeke. Kérdezzük ezek után, ki hiszi el, hogy egy olyan országban, amelynek istene Szemúr, Magúr, Napúr, királya Hungar és Magyar és ahol az emberek Olcsó fával építkeztek, Mosdó vízről, Ablakról, Jó kőről, Daru madárról, Héjáról, Napországi Nőről, meg Gombáról diskuráltak, az ilyen országban más lett volna a nyelv, mint magyar?

2. Magyar mondatok mezopotámiai kőtáblákon. - Amidőn Asszíria királya elrendelte, hogy ninivei könyvtára számára az országa területén feltalálható minden ékírásos tábláról vegyenek másolatot, a feladat elvégzésére kiküldött írnokoknak szigorúan meghagyta, hogy a másolatokat gondosan készítsék el és beküldésük előtt jelről-jelre hasonlítsák össze az eredeti példánnyal. Az írnokok a parancsnak megfelelően jártak el és a lemásolt kőtáblákra az ellenőrzés megtörténtét hűségesen feljegyezték. Száz meg száz esetben szerepel azokon ugyanaz a mondat, amit a mai mezopotámiai tudósuk megértettek és ábécés átírásukban így hangzósították; KIMA LABIR, ISU SATIRMA BARI. Értelme: Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve (119m. 170 sk). Írástechnikailag megvizsgálva ezt a négy szóval kifejezett mondatot, amely első pillanatra valamely idegen nyelv beszédjének tűnik fel, a következő észrevételeket tehetjük. Az első szó végén hiányzik a befejező orrhang (N, NY), amit a fonetikus írásban - tudjuk - nem kellett külön jelölni, de mai helyesírásunkkal végzett átírásban igen. A második szóként adott részleg valójában nem egy szó, hanem kettő: LAB IR.ISU. Miután már dereng előttünk a mondat értelme, azt is észrevesszük, hogy az átíró a harmadik szó elejébe beolvasztotta a nem odavaló, hanem külön írandó ,és' kötőszót. Az utolsó BARI szót viszont, akárcsak a LAB szót, lágy hanggal (B) oldotta fel, holott ezúttal annak kemény ikerhangjára (P) van szükség. Ha ezeket az észrevételeket figyelembe vesszük, a száz meg száz esetben szereplő mezopotámiai mondat így alakul: KIMANY LAP IRISU éS ATIRMA PARI. Most már látjuk, hogy magyarul van, csak éppen hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat és máris tudjuk, hogy a kőtáblák átírását ellenőrző írnok széljegyzete mai grafikával így hangzik: Kemény lap írása és átírómé pára. Ez pedig kitűnő magyar mondat, pontosan azt jelenti; hogy az eredeti példány és ez átíró másolata egymással megegyezik. Nem igaz tehát a szumerológusok világgá kürtölt elmélete, hogy a szumér nyelv semmi más nyelvhez nem hasonlít, páratlanul álló jelenség, utód nélkül kihalt idióma. A szumír nyelv, ha rendesen olvassák és úgy írják át ábécére, amint kell, jól érthető magyar nyelv!

bt_mno1_05

bt_mno1_06

bt_mno1_07

bt_mno1_08

bt_mno1_09

bt_mno1_10

bt_mno1_11

bt_mno1_12

bt_mno1_13

bt_mno1_14

bt_mno1_15

bt_mno1_16

bt_mno1_17

bt_mno1_18

bt_mno1_19

bt_mno1_20

bt_mno1_21

bt_mno1_22

bt_mno1_23

bt_mno1_24

bt_mno1_25

bt_mno1_26

bt_mno1_27

bt_mno1_28

bt_mno1_29

bt_mno1_30

bt_mno1_31

bt_mno1_32

bt_mno1_33

bt_mno1_34

bt_mno1_35

bt_mno1_36

3. Két magyar költemény mezopotámiai kőtáblákon. - Kramer professzor szerint az első költeményben egy nőről van szó meg kilenc hónapról. A nő és 9 hónap könnyen olvasható jelei alapján sikeresen ki is derítette, mi a költemény tartalma: a nő fogamzik, azután magzatját kilenc hónapig érleli, ez alatt az idő alatt a szűk anyai rész kitágul, megpuhul, olyan lesz; mint a -háj és vaj- úgyhogy a szükséges idő leteltével megszülheti gyermekét (114m. 56). Kramer professzor jegyzetei között megtaláljuk a költemény eredeti szövegének ábécés átírását (114m. 115 No. 56). A rendre lepergő hónapok nevei előtt ott az értelemmeghatározó ITU szó, ami helyes hangzósítással (T/D) -idő A két első és az utolsó 14. sorban van a lényeg. A továbbiakban ezzel foglalkozunk Kramer professzor e három sort így írja át ábécére: 1. NIN-HUR-SAG-GA-KE A-SA-GA-BA-NI-IN-RI. 2. A-SA-GA SU BA-NI-IN-TI A-EN-KI-GA-KA... 14. NIN-SAR IN-TU-UD. Világos, hogy a szumérok sírjukban forognának, ha hallanák nyelvük ilyen borzalmas kerékbetörését. Az ábécés átírás szerint az első sorban csak két hosszú szó volna" valójában azonban azok mindegyike egy-egy rövid mondat. A NINnek olvasott rész itt az ara. (HUR): ,szűz, szerető' értelmezőjeként szerepel, amit nem kell a szövegbe felvenni. A magánhangzók beillesztése sem szerencsés, mert a szükséges E helyett többször A szerepel az angolos írásmód szerint, s az g/L ikerhangok között tett választás sem helyes. Ezért a költeményből az első olvasásra a gyakorlottabb szem is csak egy-két szót ért meg magyarul. Ha azonban tisztába hozzuk a munkát, - a sorok így alakulnak: 1. (Ni-Ne) ARA SEG-GE Kő. A Se-Gé-Be Nagy NYé-L. 2. A Se-Gé(t) CSu-Pá-N NYi-TI-A Ne-Ki Ka-Ka... 14. Ni-Ne SZÜL-Ni Tu-D. Mai helyesírásunkkal, az ildomtalan részek kipontozásával: - Ara s. . . kő (kemény). A se. . . ben nagy nyél. A s. . .t csupán nyitja neki k. . . (de 9 hónap elteltével már a) néni szülni tud.

Kramer professzor egy másik mezopotámiai költeményt is átír ábécésen. A költemény, ezúttal valóban az, a régi boldog időket énekli, amikor még Mezopotámiában nem volt kígyó, skorpió, farkas meg vadkutya és az emberek egy nyelven dicsérték az istent hazájukban (114m. 107). Ezt a tartalmat azonban a költeményben sajnos nem látjuk. Nincs helyünk megismételni Kramer professzor átírását, utána közölni a mi átírásunkat, magyarázgatni olvasási hibáit, mint ahogyan a megelőző példákban tettük. Csupán munkánk eredményét adjuk, a költeménynek magyar helyesírással átírt olvasatát. Íme:

1. Jobb a madár nyugalma az egér nyugalmánál,

2. Urmag nyugalma az asszíriai arab úr nyugalmánál,

3. Nektek is kicsi nyugalom. (19)

4. Lélekben soha le nem tagadom,

5. Jobb a korsó bor kicsi mézzel,

6. Mint a munka Hungarokkal, mi nem énnekem (való),

7. Aki úri körmét ápolja(?),

8. Körmét úgy sajnálja.

9. Honnak nagyon nagy szolgasága,

10. Hon-él réme, a Szemhon nagy. . .

Ennek a körülbelül 3000 évvel ezelőtt írt költeménynek sorai meglepő könnyedséggel gördülnek, allegóriáját megértjük, az asszírok igája alatt görnyedő magyarok bánatát átérezzük. Kár, hogy a befejező utolsó szó hiányzik a tábla végéről és emiatt a 10. sort nem tudjuk nagyobb valószínűséggel megállapítani. De töredékében is az ókori magyar irodalom gyöngyszemei közé kell iktatnunk ezt a napországi költeményt

4. Egy eredetiben olvasott ékírásos mezopotámiai magyar nyelvemlék. Utoljára hagytuk azt a fontos összefüggő nagyobb dél-mezopotámiai magyar nyelvemléket, amelyet mi magunk olvastunk el az eredetiből. A kérdéses okmány Úr városából került elő, formája égetett agyagtábla és körülbelül Kr. e. 3000-ből ered, tehát éppen ötezer esztendővel ezelőtt készült. A táblát (jó fénymásolata 187m. 113) C. L. Woolley találta meg aki Úr romjait kiásta. Az írásjelek még a szabályos ékírás kialakulását megelőző kor grafikáját mutatják, amikor az ősi képírásnak számos eleme még forgalomban volt. Éppen ezért tudjuk mi is olvasni. Akik a tábla szövegét vizsgálgatták, elsősorban Woolley maga, üzenetét így állapították meg: Annüpadda, Úr királya, Meszannipadda Úr királyának fia, építette ezt a templomot istennőjének Ninchurszagnak (187m. 112). A lényeg nagyjából igaz, de az olvasás nem fedi a szöveget. A meg nem értett írásjelekből, mint ilyenkor a külföldi tudósok gyakran teszik, ezúttal is személyneveket gyártottak: Annüpadda, Meszannipadda, Ninchurszag.

Mi a tábla írásjeleit 25, sz. táblánkon a maguk sorrendjében közöljük, a táblát is megfelelő helyzetbe állítva. Az olvasás oszloponként és felülről lefelé halad, kezdve a jobboldali oszloppal és folytatva bal felé. Mivel azonban az oszlopok ökörszántás módján vannak elhelyezve, a páros számú oszlopokhoz (2, 4, 6) érkezve, a táblát minden alkalommal 180 fokra el kell fordítani, hogy ezek a páros számú oszlopok is felülről lefelé legyenek olvashatók. Az írásjelek ábécés átírását magán a táblán adjuk a megfelelő írásjelek mellett, az írásjelek szakkönyvekben található hangértéket használva. A hét oszlop szövege mai helyesírásunkkal ezt üzeni az utókornak: (1.) Úr napkirálya, (2.) (dáma) Szín ,város' ura, (3.) falakat lakott. (4.) ,A város' Ura, (dáma) Szín barátja, átadta (5.) falakat. Élmágus kerítéssel zárta be. Égúr (7.) háza abból készült. A templom papjai tehát elmondják az utódoknak, miként jött létre Úr városában az isten - Ég Ura - tiszteletére létesített nagy templom. A szöveghez nem sok magyarázat kívánkozik. A dáma szó, amelynek itt is ,hölgy, úrasszony az értelme, a szövegben pontosan ki van írva és a Szín vagyis a holdistennő női mivoltát értelmezi. A szót zárójelbe tettük, úgy jelezve, hogy azt nem szükséges a szöveghez hozzáolvasni. A ,város' szó ideogrammal, egy torony alakú jellel van írva. Ez utóbbi egykorú feloldását ez idő szerint még nem tudjuk, de mivel a ,vár' és ,város' szó más keleti írott szövegben is előfordul, ezt a szót iktattuk a szövegbe, fél macskakörmökkel jelezve, hogy az igazi szó ismeretlen. Az olvasást nemcsak azért kell hitelesnek tekinteni, mert minden jelet felölel, egyet sem hagy ki, és az eredmény értelmes, összefüggő logikus egész, hanem azért is, mert e szövegben előforduló utalások más forrásokból is ismeretesek. Tudjuk például, hogy a város neve, ahol a táblát találták, valóban Úr volt; a napkirály a keleti uralkodók leggyakrabban használt királycíme; Szín viszont a holdistennő egyik neve, kiről tudjuk, hogy Úr város patrónája volt; mágus a mezopotámiai papok szokásos és jól ismert neve, az élmágus a főpap; ég- úr-háza viszont Mezopotámiában a templomok szokásos neve. Azt is mondja a szöveg, hogy a palotát kerítéssel vették körül. A kiásott város régészeti térképén (187m. 99) a falból alkotott kerítés valóban fel van tüntetve. Olvasatunk tehát hiteles, grafikailag és tartalmilag egyaránt.

Íme tehát az amerikai, orosz, francia és angol tudósak munkáiból idézett mezopotámiai szövegátírások szerint, valamint az imént tárgyalt és Úr városából származó világhírű magyar nyelvemlék tanúsága szerint, az ékírás is a magyar nyelvű népek kezén alakult ki kb. Kr. e. 3000-től kezdve és magyar nyelvű szövegek rögzítésére szolgált. A Délkelet-Afrikából, Nílus völgyéből, Földközi-tenger keleti partvidékéről, Kisázsiából és most a Tigris és Eufrátesz völgyéből bemutatott szövegek tanúskodása szerint a magyar nyelv Krisztus előtt 3000-ben már teljesen kiforrt állapotban volt: kifogástalan szórenddel, kiforrt ragokkal és bő szókinccsel rendelkezett és fennmaradt emlékeit ma is nehézség nélkül megértjük Csodálatos dolog ez, mert a világ legrégibb írott nyelvévé lépteti elő a mi nyelvünket. Ez a megállapítás olyan óriási szenzáció az ókori világtörténet számára is, mint a magyar őstörténet számára.

TISZTA KÉPÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK

Az írásmód jellemzése. - Miután letárgyaltuk a jelen időszámítás I. évezredében és az időszámítás előtti I. évezredben divatozott mértani vagy rovásírást, továbbá az időszámítás előtti II. és III. évezredben használatos hieroglifikus és ékírást, néhány szóval meg kell még emlékeznünk a mindezek előtt használt legrégibb írásmódról, a tiszta képírásról, az emberiség írásbeli gondolatközlésének legelső eszközéről is. Ha az egyiptomi meg a mezopotámiai írás, meg talán a rovásírás is ebből a közös ősi képírásból eredtek és valamennyien a magyar nyelv ragozó szerkezetéhez voltak igazítva és magyar nyelvű szövegek lejegyzésére szolgáltak, nagyon valószínű, hogy maga a közös ősforrás; a legrégibb írásmód is magyar agyvelők találmánya és azzal is magyar szövegeket írtak. Mindenesetre ezzel a munkahipotézissel indulunk el vizsgálatunkban.

Amint neve is jelzi, a tiszta képírásban kizárólag világosan megrajzolt képeket alkalmaztak, főleg az emberi testrészek (arc, kéz, láb, orr) képeit, amiket legrégebben álló emberalakká szoktak egybeszerkeszteni, vagy szobor alakban elkészíteni. Az így keletkezett írás olyan benyomást kelt, mintha képrejtvény volna, ezért a szakirodalomban ezt a fajta grafikát rejtvényírásnak (rebus writing) is nevezik. Az emberalakká formált szövegeket általában felülről lefelé haladva írták, kezdve a fejjel és végezve a lábbal. Az így keletkezett figura azonban nem hű mása az ember alakjának, hiszen nem a valóság ábrázolása a célja, hanem gondolatközlés. Következésképpen az arcon gyakran nincs száj, nincs fül, hanem csak szem és orr. Hiányozhat bármely más testrész is, vagy ha a figura egyensúlyozása miatt mégis megrajzolták, jelentéktelen kicsire méretezték. Más testrészek viszont minden arányt felborítva, feltűnő nagy méretben szerepeltek. Néha akkora kezeket látunk, mint a test egyharmada és akkora karokat, amelyek válltól lábig érnek, jóllehet könyökben behajlítva vannak ábrázolva. Mindez nem ok nélkül van így. A szöveg írója ezen a módon adja tudtára a szemlélőnek, hogy a közlemény értelmét úgy kapja meg, ha az ábrázolásban hangsúlyozott részeket megnevezi, a többit pedig figyelmen kívül hagyja.

Az így készített szövegek olvasásában a képek felismerése és megnevezése az első lépés a megértéshez. A következő teendő: megkeresni, hogy a nyert és jórészben egytagú szavak hangtestéből milyen két vagy többtagú szavak alkothatók az összecsengés alapján, - ha ezt a szöveg így kívánja. A szem és orr szavak hangtestéből például, egybeolvasva, a napisten neve bukkan elő: Szemúr. Ha bizonyos testrészek kétszer szerepelnek, akkor az illető testrész nevét esetleg többes számban, k raggal, vagy pedig a ,két' számnév beiktatásával kell olvasni. A kétszer szereplő emberi kar eszerint olvasható így: A KARok, ami azonban az összecsengés alapján ezt írhatja: - akarok - (valamit). Két női emlő: EMLŐ-2, az összecsengés alapján esetleg ezt írta: - emléket. - Ezek a példák, amelyek az írás és olvasás technikáját közelebbről érzékeltetik, egyúttal azt is világosan mutatják, hogy a testrészek nem eredeti fogalmukkal, nem szótári jelentésükkel szerepelnek a szövegben, hanem csak hangtestükkel. Vagyis az ábrázolt tárgyaknak (szemnek, orrnak, karnak, mellnek) nincs értelembeli közük a szöveg mondanivalójához; azok ott csupán mint írásjelek, betűk szerepelnek. Éppen ezért nem kétséges, hogy már e legrégibb képírás esetében is szoros értelemben vett írással állunk szemben. Mivel azonban a figurává alakított rejtvényírás betűkészlete (az emberi testrészekkel jelezhető hangcsoportok száma) eléggé korlátozott, az effajta írással jobbára csak szavakat és néhány rövid mondatot lehetett írni, bár azok leírása is nagy leleményességet kívánt. Mindezek az elvek és módok a tiszta képírást folytató hieroglifikus írásmódban is szerepet játszottak.

A csiszolt kőkorban, amidőn a szellemi élet rohamos fejlődésnek indult és új fogalmak írásbeli kifejezése szükségessé vált, az ember alakú mezítelen piktogramok felöltöztetett alakokká változtak át s minden hozzáadott, darab (kendő, szoknya, fegyver, bot, szakáll, stb.) újabb értelmet fűzött a szöveghez. Sok ilyen kép, pontosabban szöveg megmerevedett, különösen az istenek ábrázolásai és évezredeken át így szerepeltek, amint ezt a görög és római világban is látjuk. Ugyanilyen okból az ember alakú piktogramok mellett madáralakká, négylábú állatokká, sőt egész jelenetekké alakított piktogramok is feltűntek, de a hagyományos gyakorlat értelmében azokhoz is gyakran emberi testrészeket illesztettek. Az egykorúak szemében az ilyen torz dolgok, mint például madár emberkarokkal vagy emberarccal, vagy egy köcsög emberi lábakon, nem tűntek fel fából vaskarikának, mert nagyon jól tudták, hogy itt a kibővített betűkészlet alkalmazásáról van szó, semmi másról (20)

A tiszta képírás a következő, harmadik szakaszában elvesztette jelentőségét és gondolatközlés céljára való rendszeres alkalmazását. Ekkor ugyanis a rejtvény alkotóelemeire hullott szét, vagyis az írásjeleket (kéz, láb, orr, ruhadarabok, fegyverek) nem szerkesztették egyetlen képbe, emberalakba vagy madáralakba, hanem külön valóságukban szerepeltették, oszlopban vagy sorra rajzolva, egymás után és egyenkint, amint az olvasás logikai sorrendje megkívánta, esetleg a lábat előbb, azután az orrot. A már túlságosan is bonyolulttá vált piktogram felbomlása a betűkészletnek nagyobb mozgékonyságot biztosított és lehetővé tette, hogy az író az emberalakba technikailag be nem illeszthető elemeket, például bútorok képeit is betűkészlete közé iktassa és így az írás alkalmazását az emberi gondolkodás minden mezejére kiterjessze. A képeket is egyszerűbben rajzolták, mindössze egy-két vonallal. Így alakult ki az egyiptomi hieroglifikus írás és a mezopotámiai ékírás. Az írás ez újabb fokán a sorba rakott, egyszerűsített képek (betűk) vették át a gondolat rögzítésének szerepét és ha még ezután is fűztek hozzá összerótt képet vagy jelenetet, az már a legtöbb esetben nem írás volt, mert nem adott a szöveghez további szövegrészeket, hanem inkább csak illusztráció, amely a jobb megértést segítette elő, akárcsak manapság.

Mondanunk sem kell, mennyire nehéz a mai embernek ezeket a négy-, öt-, vagy hatezer évvel ezelőtt készített bonyolult szövegeket megérteni, még akkor is, ha a figura nincs agyonterhelve hozzáadott ruhákkal, fegyverekkel vagy egyéb írásbeli elemekkel, hanem csak a maga mezítelenségében áll előttünk, vagyis csak az emberi testrészekkel ír valami üzenetet. De ha már tudjuk, hogy ezek a szövegek magyarul akarnak valamit mondani és ismerjük az előzőleg tárgyalt három írásmód sajátságait és tudjuk a tiszta képírás sajátságait is, egy-két rejtvényszöveg megfejtésével mégis megpróbálkozhatunk. Vállalkozásunk végrehajtásában segítségünkre van, hogy ugyanazokat a szavakat, amelyeket az első írásgyakorlat idején még csak képekben látunk, az utána következő neolitikus és bronzkorban már hieroglifákkal és ékjelekkel lejegyezve is olvashatjuk. A hieroglifák között például három betű ezt a szót írja: SZe-K-ÉR: szekér (23m. római 137 és 24m. 170 sk). Ebből biztosan megállapíthatjuk, hogy a szekeret, amikor még csak rajzban szerepelt, szintén szekérnek kell olvasnunk. Egy másik példa: a női háromszögnek a nemzőszerv saját értelmén kívül az ékírásban ,nő' értelmet is tulajdonítottak. Ha tehát ez a háromszög a képírásban is szerepel, adott esetben a ,nő' hangtestét jelölheti valamely szóban. Miután így lépésről-lépésre megközelítettük feladatunkat, bemutathatunk egy-két képírásos szöveget.

1. Nő alakban írt képírásos szövegek. - Ezek a legrégibb és leggyakoribb képírásos szövegek s fennmaradt példányaik rendszerint kőszobrok, úgynevezett Vénuszok. A tárgyalásra kerülő első Vénusz Iránból került elő s a Kr. e. V-IV. évezred fordulóján készült: karjait széttáró mezítelen nőt ábrázol (képe: 92 m. Tafel 7). Arcán csak szem (SZEM) és orr (OR) van, nyaka (régiesen NAK) kiemelkedik, két karja (A KAR.ok) kéz nélkül szerepel, két duzzadt emlője van (EMLŐ-2), szőrözetéből hasán egy zab szálat alakítottak (SZE, a zab kiejtésére olv. 115m. 305 No. 18 és 376), és erősen ki van domborítva női háromszöge (NU). Rakjuk össze az olvasás céljából hangsúlyozott képek hangtesteit új szavakká: SZEM-UR.NAK A-KAR.ok EMLŐ-2 SZE-NU. Ezek a szavak hangrendbe téve és mai helyesírással lejegyezve ezt írják: Szemúrnak akarok emléket szülni. Mivel a szemet egyebek között magnak is képzelték és írásban annak megnevezésére is használták (MA, többes számban MA-k, olv. 25m. 55 No. 10), ezért a szóbanforgó Vénusz óhaját így is olvashatjuk: Magúrnak akarok emléket szülni. A két olvasás nincs egymással ellentétben, mert a Régi Keleten a napisten legfőbb két neve éppen Szemúr és Magúr volt, - az Égúr, Napúr, Honúr és sok egyéb neve között. Ebből az is következik, hogy a Vénuszok a napisten papnői voltak, akik istenüket gyermekszüléssel szolgálták. A kép és a gondolat a kőkori termékenységi vallás alaptételét, az anyaságot fejezi ki és a faj szaporítására buzdít.

Ugyanezt a mondatot írja egy Kr. e. 1600 körüli régészeti földrétegben talált másik női szobor, amely Szíria északnyugati sarkában, az Amanus hegységtől keletre elterülő Amk nevű síkságon került napvilágra (képe: 185m. 10 b. melléklet). Az Amk mező akkoriban egy független királyság része volt és Mezopotámiával, közelebbről éppen Szumír országával tartott fenn bensőséges kapcsolatokat. Az amki beszélő Vénusz mondanivalója az iráni Vénusz írásmódjától csak annyiban különbözik, hogy az ,akarok' szót nem széttárt, hanem behajlított karokkal írja, amelyek a helyes olvasási sorrendben a mell felett szorulnak a testhez. Szövege tehát ugyanaz. Egy harmadik Vénusz-szobor (képe: 187m. 215) hangsúlyozott részei ezek: az arc AR/UR, a két emlő EMLŐ-2, a köcsög (régiesen KETSEK), a kéz KET es a köcsög alatt lévő kar A KAR. Együtt: UR-EMLŐ-2, KETSEKKET A-KAR: Úremléket, kicsikéket akar.

Habár a női piktogramok központi témája mindenütt az anyaság, üzenetüket mégsem mindig olyan irodalmi stílusban küldik, mint bemutattuk. Mondanivalójukban az anyaságot megelőző szexualitás felülkerekedik s ennek megfelelően szavaik nyersebbek, legalábbis mai felfogásunk szerint. Például felhívást intéznek akármelyik (A KAR MELLek) úrhoz, hogy úremléket, kicsikéket nemezzen és a köldök kidomborítása is ugyanezt a kívánságot fejezi ki a szavak összecsengése alapján. Ilyenek például azok a szobrok, amelyeken az ábrázolt nő két kezével melleit tartja (92m. Tafel 13). Hosszabb üzenetét nem tudjuk megnyugtatóan elolvasni, csak annyit tudunk, hogy az ilyen szobrokat az egykorúak ASZTART, ASZTORAT névvel nevezték. Van olyan Vénusz szobor is, amely kezeivel hasát tartja: (H)AS-TART. Egyiptomban a görög nevén idézni szokott Isis, írásjelei szerint pontosan ASZTUK, ESZTER. Valamennyien az anyaisten különböző szerepére utalnak, néha mint a háztartás vezetőjére, de legtöbbször a nyers szexualitást sugalmazzák - Az turat - értelemben, ami felől semmi kétség nem forog fenn. Idővel az ilyen ábrázolások is egyre több részletet tartalmaztak, mert újabb és újabb elemeket illesztettek az ősi alaphoz, úgyhogy egyik -másik már bonyolultabb gondolatot is ki tudott fejezni.

2. Férfi alakban irt képírásos szövegek. - Az északnyugati Szíria Amk nevű mezején egy férfit ábrázoló szobrot is találtak. Kivitelezése olyan, mint női párjáé, csak éppen a férfi mivolta miatt szükséges átalakításokat végezték el rajta. Duzzadt mellek helyett kis férfi melleket kapott és a szülni írásjegyeit a férfi taggal helyettesítették (képe: 185m. 10 b. melléklet; a férfi taggal írható szavakra olv. 25m. 58 No. 90), úgyhogy üzenete így szóljon: - Szemúrnak/Magúrnak akarok emléket nemezni. Egy mezopotámiai szoboröntő műhelyből több nagy szemű és nagy orrú figura került elő (képük: 91m. pl. 43; 160m. Tafel 19, nagyítva Tafel 21), köztük férfit ábrázoló alakok is. Ezek is valamennyien beszélnek. Az egyik kiválasztott nagy szemű, nagy orrú férfiú (Szemúr/Magúr) nyaka (NAK) megvan, fején NEMES kendőt visel, két keze (KETE-KETE) között NU edényt tart (tehát: KETE-NU-KET), olyan szoknyát visel, aminek feltűnő rojtjait SZEKHER alakban hangzósítják (25m. 84 No. 77) s azután következik lába AB. Ha jól olvassuk az elemeket, a piktogram üzenete ez: Szemúrnak/Magúrnak nemez katonákat az Égúr hab (nappap).

3. A Szemúr és Magúr nevek emberekre alkalmazása a képírásban. - A Szemúr és Magúr névvel, mint már sokszor láttuk, elsősorban az égi istenit, a napistent szokták jelölni. De már igen korán találunk adatokat arra, hogy ugyanezekkel a nevekkel egyes embereket, embercsoportokat, sőt népet is jelöltek. Nagy szemet és nagy orrot ábrázoló maszkot tettek például az előkelő halottak arcára, mint Mezopotámiában és Egyiptomban. Ez a maszk, hangsúlyozott részeivel azt írja a halott személyéről, hogy immár ő is istenné, Szemúrrá, Magúrrá lett, a földiek szemében megdicsőült.. A szemet és orrot pusztán vezérvonalainak meghúzásával is ábrázolták, olyan kézzel írott V betű formájára, végein lekanyarodó félkörrel, szögletes U alakban, végein jobbra és balra egy-egy kis vízszintes vonalkát húzva. Ez is Szemúr/Magúr volt. Ezután több ilyen szimbólumot egymással összekötöttek s így előállt a félkörökből alakított hullám vonal és a zegzugosan haladó vonal. Ez a két vonala keleti művészet jellemzőbb díszítőelemei közé tartozik, szerepel sírkamrákban, lakásokban faldíszként és padlódíszként s szerepel ruhákon is. Mindig tudták róluk hogy valahogyan napszimbólumok, de csak most vesszük észre, hogy tulajdonképpen viselőjük kilétét, személyazonosságát írják: Szemurak, Magurak.

A Régi Kelet emlékanyagában gyakran találnak madár ábrázolást, A képírásra vonatkozó ismereteink alapján már világosan látjuk, a madarak a magyar név egyre szélesedő használatáról tesznek tanúságot. Iráni sírokból többek között olyan madárember is előkerült, amelyen a madár feje kiemelkedő helyzetben szerepel és jelentéktelenné zsugorított testéhez két óriási emberkar van illesztve (képe: 92m. Tafel 3). Az író ezen a módon jelzi, hogy a madár szóból csak az első MA részleget kell az olvasásban felhasználni és ahhoz a karokat A KAR.ok hozzákapcsolni és így megtudjuk, hogy a sírban - Magyarok- nyugszanak, A példákat sűrűsíthetjük: Uruk varos romjainak közelében egy hatalmas rézmadarat találtak; amit időszámításunk kezdete előtt kb. 3200 évvel készítettek (160m. Tafel 40 és 147m. 290). A madár szembenéz, szárnyait széttárja és karmival két szarvast tart össze. Egyelőre az egészből csak azt vegyük észre, hogy a madárnak két jól megrajzolt szeme (SZEM, MAG), emberi orra (OR). és nagy karma (A KAR) van. A figura azt jelenti, hogy a király azon a helyen a Szemurak ura és Magurak ura.

Ismerünk Iránból olyan Kr. e. III. évezredből származó arany díszt is (képe: 92m. Tafel 5), amely egy vadkecskének nézett állat visszakanyarodó szarvait ábrázolja, olyanformán, mint egy nyitott oldalára fektetett 3-as számjegy, két kanyarulatában fekete gömböcskékkel. Ez is a szem-orr vonalait ismétli. A figura közepében egy repülésben lévő madarat is látunk, szembejön, csak az eleje látható, tehát úgy olvasandó MAD, alatta két kis karika van UR.ak, AR.ok s ez is azt írja: Magyarok. Ezt a szimbólumot többször megtaláljuk, nemcsak a Régi Keleten, hanem pl. Kréta szigetén is. Sokszor szerepel a szekér ábrázolása. Egy mezopotámiai példányon (163m. Tafel 18), amelyet időszámításunk előtt kb. 2600-bon készítettek, két tömör kerékkel ellátott szekeret látunk. Négy szamár húzza s azok gyeplőjét egy kocsis tartja bal karjával, aki maga is nagy szemű, nagy orrú és jobbkarját pozícióban tartja. A képet a figurákkal szembehaladva az összecsengés alapján így olvassuk: a szamarak a karral - Szemurak ura-.; a kocsis szeme, orra és karja -Magyarok ura-; a szekér pedig -Az Égúr.- értelme: a szemurak és magyarok ura (istene) az Ég ura. Ezek a példák eléggé érzékeltetik, hogy a Magyar, mint népnév, ősidők óta szerepel.

4. Egy képírással írt királyi cím. - Befelezésül elolvassuk Gueda lagasi király (Kr. e. 2225-től) szobrának üzenetét. A szobor, korának megfelelően, már nem mezítelen, hanem fel van öltöztetve, azaz többféle írásjelből tevődik össze (képe: 187m. 199). A szobor arca talán valóban az élő embert ábrázolja, mert azon minden szokatlanul szabályos és arányos. Annyi biztos tehát, hogy az arc részleteit nem kell olvasnunk, hanem az egész fejet a szokásos UR/AR értelemben kell vennünk. De nem méretarányos a test többi része. Az alak fején kerek kalap van, az UR szimbóluma. Ezután következik a fej UR/AR, illetőleg UL/AL (R / L) hangcsoportja, majd összekulcsolt két nagy keze KET.ek, a figura széken ül SZEKEN és szoknyája alól kilátszik a lába ABA. Ha ezeket a kiemelt hangcsoportokat szavakká alakítjuk és ábécével átírjuk, magyar üzenetet kapunk: UR-AL-KETik SZEKEN-ABA: ,,Uralkodik székhonában.- Hogy valóban székhonában olvasandó, azt a terebélyes szoknya is sugalmazza, amely összecseng a széken szóval. Az olvasás eredménye megfelel a ténynek: Gudea uralkodó volt és mint a mezopotámiai uralkodókat általában, őt is összekulcsolt kezekkel ábrázolták.

Hogy ezekkel a tiszta képírással írt keleti szövegekkel, a női és férfi figurákkal, meg a madarakkal ennyire részletesen foglalkoztunk, főleg azért tettük, mert ugyanilyen írott emlékekkel fogjuk nyomozni az őshazából legkorábban elvándorolt magyar néprészeket útvonalukon. Ilyen képírásos emlékeket ugyanis, különösen Vénuszokat és férfi párjukat utóbb egyfelől az Égei szigetvilágban (Cikládokon, Kréta szigetén) és a Balkán-félszigeten, másfelől a Kaukázus vidékén és Szcítiában, valamint e két útvonal folytatásában, a Duna-medencében, továbbá Ausztriában és Dél-Európa egyes vidékein is találtak (magyarországi leletek: 170m. 59, 61, 73, 79, 133, 371-383). Ezek a leletek tehát a magyarul beszélő és író emberfajta Őshazából való elvándorlásának útjelző bizonyítékai. Könyvünk megfelelő helyén e roppant fontos magyar okmányokat meg fogjuk szólaltatni. Egy szemet és orrot ábrázoló Szemúr- Magúr lemezt azonban már bemutattunk; az a hun idők emlékanyagából ered.

Visszapillantva az előadottakra, láthatjuk, hogy a rovásjelekkel, hieroglifákkal, ékjelekkel és tiszta képírással írt keleti magyar nyelvemlékek az időszámításunkat megelőző első négyezer esztendőt bőségesen szegélyezik. Ezek a nyelvemlékek a mi tudományos tételünkhöz perdöntő bizonyítékok, mert rájuk hivatkozva most már határozottan állíthatjuk; hogy a magyarul beszélő népek őshazája a Régi Kelet volt, az a földrész, ahol három világtáj, Afrika, Ázsia és Európa érintkezik egymással és ahol az emberiség első magas kultúrája megszületett.

A magyar őstörténet alapvető kérdése, az őshaza földrajzi elhelyezkedése eszerint teljesen tisztázott dolognak tekinthető.