Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bobula Ida: A MAGYAR NÉP EREDETE /2

2012.10.14

SZKITHIA

A magyarok élõ hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetébõl táplálkoznak és azt tartják, hogy a magyarok õsei Keletrõl a Fekete tenger partjáról szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzõk a szittya elnevezést rengeteg különbözõ népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás "abszurd elméletét". A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a mûvelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetérõl nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép õsei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek.

Ez az a terület - a Feket tengertõl északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzõk leírtak. Leírják ugyanazt a területet az õsi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetõsen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk "evolat" túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvõ õsi Magyarországnak a nevét is: "Dentumoger". amit úgy fordíthatnánk, hogy "Magyar föld" a Don tokolatánál.
Bizánci források megerõsítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az elsõ ezredév közepe táján éltek. De hát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévõ elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtõirõl sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerû. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tûz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli ( utjainak ) rokonaitól.

A déli tengerek megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlõ folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó idõjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sõt a hideg égöv megfelelõ lakóivá edzette, fejlesztette õket.

Az északiak ismét különbözõ csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg idõjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlõdött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az õse. A legnagyobb csoport közülük, alapvetõ kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övû Eurázsián, mint a régi kökorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínû õsei lettek annak a fajnak, amelyet késõbb Indo-Európainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely fõleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek õse lehetett amelyeket aztán a klasszikus szerzõk szittyáknak neveztek.

Valószínûnek látszik, hogy a szittya népeknek ez a csoportja( õsi ) volt az, amely Ázsiában és Európában a Soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35000 évvel ezelõtt. A soluteriaiak szakképzett vadló vadászok voltak és a szittyákat a lótenyésztésben való bensõ kapcsolatuk és a lovaglásban lévõ jártasságuk jellemezte.

A szitya név használatát a legjobb klasszikus szerzõknél megtaláljuk. Herodotos, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyanahoz a nemzethez tartoznak.
El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzõk megbízhatóságát és a különbözõ szittya népek etnikai rokonságát illetõen. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késõi korban következett be, és a legõsibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymást közt kölcsönösen érthetõ testvér nyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutató munkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további elõadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfõbb csoportjának tartunk.

Ezek:
1.) Az - "AZ, AS, SA vagy Su" néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az úgynevezett "Termékeny Félholdnak" és Anatóliának, sõt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földmûvelõi. Lehet, hogy õk adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az õ kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgylátszik ez a nevük maradt fenn a sokkal késõbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sõt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a késõbbi nyelvileg sémitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az "AZ" nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok õse volt. Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok elötti nép, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Arpatochya a Kr. elõtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kõutcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, mûvészi kivitelû cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike késõbb még az El-Ubaid néven ismert kultúrának is hordozója volt, amelynél gyönyörû, sokszínû cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgylátszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. A legújabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

2.) A SUMÍROK

Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Õ volt az elsõ magas civilizációnak megteremtõje Mezopotámiában. Ez a civilizáció Kr. elõtt 4. és 3. évezredben egy sok néppbõl összeolvasztott etnikai elembõl álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyõzõen és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk igényük arra, hogy õket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlõdése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínüleg biológiailag is, de kultúrálisan minden bizonnyal elõdei voltak a késõbbi szittyáknak nevezett népcsoportoknak.
Ezek a népek a következõk:

a.) Médek

Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák elõtt tûnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médiek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Herodotos a Dunától északra élõ médekrõl ír.

b.) Dákok

A nép ( dáviaia ) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték õket. A dákok korabeli csopiortjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy tráciaiaknak és a törököknek is õk az õseik.

c.) Hunok

A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, elõszõr a Kaspi tengertõl délnyugatra tûntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton szittyáknak nevezték õket. Kelet felé lovagoltak addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletû orosz ásatások ezeknek a hunoknak ( Szittyáknak ) meglepõen magas szintû kultúrájára derítettek fényt. A Kr. elötti hetedik és ötödik században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak ellenségeskedése kényszerítette a hunokat, hogy a Kaspi tenger partjain elterülõ régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Attila alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.) Avarok

Ez a nép a történelemben több különbözõ néven szerepel, mint az Oberok, Varok, Parok a római idõkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd késõbb az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja ( Oxus ) és a Sir Darja ( Jaxartes ) között éltek.

Valószínû, hogy etnikai csoportjuk hasonló a szittya elemekkel együtt a Korezmiai birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezõgazdálkodást folytattak.
Az avarok nagy város és erõd építõk voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az Ural népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsaci dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig ûzte õket vissza. Innen a kök-törökök fenyegetõ nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életû Dunamenti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok

Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-törökök, ottomán törökök, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) Finn-ugorok

Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésrõl nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a volt Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotos némelyiket a szittya népek közé sorolja be. Valószínüleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikrõl az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémmûvesekrõl, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyet valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. - Kicsodák Õk? Vajon Írország, régi neve: Avan, csak véletlenül ilyen hangzású? Van-e valamilyen jelentõsége a kelta és kál ( kaldeus ), meg a scott ( skót ) és a szkita ( szittya ) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell-e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövõ történészeire kell bíznunk.

A SZITTYA PROBLÉMA

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is kell válaszolnunk a következõ: lehetséges-e és megengedhetõ-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendõn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekelve voltak, a magyar fõiskolák hallgatóit, - a jelen sorok íróját is beleértve - úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.
Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amik a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az elsõ nehézség az, hogy a modern tudomány azelõtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen, szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különbözõ tudósoknak még ma is más a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyáknak nevezni.

A bajok eredete az, hogy a klasszikus görög római szerzõk igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról: ha igaz amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendõrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokratesz-t. Elhihetjük-e Herodotosz-nak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszûek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet féleszû vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvérõl nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetõsen szûk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerû tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét, amely szittya - magyar rokonságot támogatta, erõszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy régi magyar krónikások, akik Szkythiát, mint a magyar nemzet õsi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem Szkythiának a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetérõl szóló leírás legenda, csak a XI. - XII. századbeli krónikások késõi kitalálása.

De hát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy újabb kori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bûnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások Szkythia klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzõk mondtak, ami a nemzetben mint eredeti, õsi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerzõ pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen ami a történet írás atyját Herodotosz-t illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelõ forrásanyaggal, azokat kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük, hogy a klasszikus irodalmon kívül a Szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek páratlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.

Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglakozni, mint az ötven évvel ezelõtti tudósnak.

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsõsorban a volt Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, ma Oroszország és annak utódállamaihoz tartozik. A munkát mindig nagy hozzáértéssel és lekesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették kollegáik szemére, hogy túl nagy a lekesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bebizonyítani, hogy a szittyák az oroszok õsei, elõdei. Bárki elõtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép gazdagította. Így az orsosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minõsíteni.

Néhány fontos anyagot kaptunk délrõl, ilyenek az iráni királyságból származó: lurista bronzok.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévõ, a régi Asszíria és Kaspi-tenger partja közötti várból kerültek elõ. Ezek a kincsek kb. Kr. elõtt 700-ból származnak és a szittya mûvészet jellegzetes nyomait, tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni mûvészet, ennek a stílusnak legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák õseit és mûvészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtõl délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Suméria bukása után hosszú idõn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristõl keletre ezek a kivándorlók nagyszerû lovas néppé fejlõdtek és ez képessé tette õket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitûnõ fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédaiktól, akik akkor még a kõkorszakban voltak, éltek.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni mûvészi leletek zengõ hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlõ görög szerzõknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya õshazát, hogy a Kaukázus hegységtõl délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerõsítette. Remélhetõ, hogy idõvel a szittya írásról és a szittya nyelvrõl több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is, amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze elõrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mintha valaha azelõtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységérõl? A klasszikus szerzõk egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan azon dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja.

Azt mondják, hogy az indo-európai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erõtlenek. Skythiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.

Miután a Skythia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletû elgondolás került elõtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportoknak egy részét az "Ural-Altáji" népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi idõben azonban divatba jött, hogy az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elõsegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint mûvelt emberek voltak Herodotosz idejében?

Illõ tisztelettel kijelenthetjük, azt is, hogy mindezek az osztályozások,- amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik - többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különbözõ tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetõségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk. Hagyjuk nyitva a kérdést, hogy: a szittya ural-altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetû indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erõsebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre jutassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzõk - akik egykorúak voltak - ezt látták. Õk nem voltak ostobák.

Igaz mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielött Skythia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielõtt Európa és India nevet kapott.

Volt tehát Skythia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekrõl a görögök és rómaiak megállapították, hogy különbözõ az övéktõl. A szittya eredet hagyománya õsi idõk óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglakozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehetõ olyan forrását, amely a Skythiek "Skythiai" eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen források a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók forrásai.

Az írásos kútfõk minden állításait ellenõrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográphiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az etnogenezis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásának az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi,- mindig a nyelv marad.
Mint már említettük, a klasszikus Skythiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elgogadjuk a ziwiyeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra fõleg sumér forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumér nyelvbõl származik. Szerencsére, hogy a sumér agyagtáblák bõséges nyelvészeti anyagokat õriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok õsei, mint azt a hagyomány állítja, és aha a szittyák a suméroktól származnak, akkor a sumér nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. De hát így van-e?
Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntõ bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve...